A Rubinvöröst egyetlen délután alatt elolvastam, nem meglepő hát, hogy nagyon vártam már, hogy megkaparintsam a Zafírkéket. Viszont hiába volt már a polcomon decemberben, a vizsgák miatt várnom kellett, és csak januárban merülhettem el újra Gwendolyn és Gideon kalandjaiban.

Tartottam tőle, hogy a második kötet nem fogja tudni hozni az első színvonalát, humorát, de szerencsére kellemesen csalódtam, sőt, nekem ez a rész még jobban is tetszett. Szerintem ez annak is köszönhető, hogy már egy ismerős világba tértem vissza, ahol már tudtam, hogy szívesen időzök. Most már Gwendolyn se idegesített annyira, mint a Rubinvörösben, sőt, itt már egész megszerettem. Bár még csak pár nap telt el a történet szerint, Gwen már ennyi idő alatt is sokat változik, előnyére.

A humor itt sokkal erősebb volt, sokszor hangosan felnevettem. Köszönhető ez java részben az új szereplőnek, Xemeriusnak, a vízköpőnek, akinek egyes megszólalásain percekig lehet nevetni. Bár úgy olvastam, sokan erőltetettnek érezték a karakterét, számomra teljesen beleillett a könyvbe.

Ami a fő történetszálat illeti, abban szerintem most kicsit kevesebbet haladtunk, mint az előző kötetben, de azért megtudhattunk néhány új dolgot, és olyanok is megerősítést nyertek, amelyet eddig csak sejtettünk. Érezhető, hogy Gier a befejező részre tartogatja az összes munícióját. Azért unatkozni itt sem fog az, aki belemerül a Zafírkékbe, de ez a rész sokkal inkább karakterközpontú, és az érzelmi szálak kerülnek előtérbe.

A regény végén található kód megfejtése pedig azt mutatja, érnek majd még minket meglepetések. Remélem az írónő nem szúrta el a harmadik részt sem, és a végén azt mondhatom majd, hogy igen, ez egy igazán jó sorozat volt. De ennek megállapításáig, vagyis a Smaragdzöld megjelenéséig még lehet, hogy őszig várnunk kell...

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Gwendolyn nem született egyszerű családba. Mindenki kicsit bogaras körülötte, és még ő magának is furcsa kis titkai vannak... De legalább attól nem kell félnie, hogy időutazóvá válik. Vagy mégis?

Kerstin Giernek sikerült megírnia egy remekbe szabott ifjúsági könyvet, amelynek a témaválasztása (időutazás) is nagyon jó, és maga az egész történet végig izgalmas, kalandos. Sokszor az szokott a gondom lenni a mai ifjúsági könyveknél, hogy idegesít a főhős, de nagyon. Itt sem voltam tökéletesen megelégedve Gwen karakterével, de ő még így is nagyon szimpatikus maradt. Gordont nagyon felfuvalkodottnak tartottam, viszont ahogy lenni szokott, kiderül, hogy ő sem teljesen olyan, amilyennek mutatja magát.

Nagyon érdekes volt belelátni egy olyan család életébe, ahol több generáció él együtt, ráadásul unokatestvérekkel együtt. Lady Artista a maga uralkodónői stílusával szöges ellentéte a bogaras nagynéninek, amelyből vicces szituációk adódnak. Maga az alaptörténet, a Tizenkettek legendája és az időutazás is nagyon jól kidolgozott, jól mutatják ezt a fejezet elején található, az úgynevezett Őrzők könyvéből származó fiktív részletek.

Érdekes, hogy az alcím, az Időtlen szerelem arra utal, mintha ennek a történetnek a középpontja kizárólag a szerelem lenne. Pedig én egyáltalán nem így érzem. A szerelmi szál nekem mellékes volt, sokkal izgalmasabbak voltak az átélt kalandok, a családi kötelékek fontossága és a Tizenkettek történetének megismerése. Azt viszont tudni kell a könyvről, hogy kell hozzá egy szabad délután, mert letehetetlen, teljesen magába szippantja a gyanútlan olvasót, aki el se akarja hinni, hogy rohan az idő eme könyv olvasása közben...