Miután az előző szukkubuszos bejegyzésemben megtudhattuk, mik is pontosan a szukkubuszok, és milyen mítoszok kapcsolódnak hozzájuk, most nézzük meg, az irodalomban, főleg a szórakoztató irodalomban miként jelennek meg.

Az első könyv, ami eszembe jutott, és magyarul is olvasható, az Laurell K. Hamilton Anita Blake, vámpírvadász sorozatának itthon 12-ként megjelent kötete. Ennek az eredeti címe Incubus Dreams, nálunk pedig Lidérces álmok címmel jelent meg. Bár az inkubusz mint az előző bejegyzésemből kiderült, a szukkubusz női megfelelője, de ha jól emlékszem, Anitára használják vagy ezt, vagy a szukkubusz megnevezést, a fékezhetetlen szexuális étvágya miatt, amit (sajnos) "felszedett" a tizedik kötetben. Ráadásul a szexből képes energiát is meríteni.

A következő sorozat, amire sikerült rátalálnom, az a Succubus Diaries, azaz a Szukkubusz naplója nevet viseli. Jill Myles történeteinek főszereplője Jackie Brighton, aki egyik nap arra ébred, hogy a mellei és a szexuális étvágya is megnőtt hirtelen, majd rájön, hogy szukkubusszá vált. A sorozat köteteinek elég beszédes címe van: Gentlemen Prefer Succubi, Succubi Like It Hot... Itthoni megjelenésről nincs tudomásom.

Aztán itt van Nina Harper egyszerűen Succubus névre hallgató sorozata, amelynek főhőse Lily magának a Sátánnak dolgozik, már több mint 3000 éve. De kezd ráunni a folytonos vágyakozásra, és végre szeretne találni egy férfit, akivel hosszabb ideig együtt lehet. Azaz még egy szukkubusz is ráunhat a "hivatására."Bár nagyon érdekes könyvnek hangzik, nem hiszem, hogy nagy sikernek örvendett, ugyanis két rész után a harmadik 2009-ben jelent volna meg, de ez azóta sem történt meg... Így kétlem, hogy bárki is vállalná a magyar kiadást.

Szintén a paranormális romantika vonalon mozog a Sisters of Darkness sorozat, azaz a Sötétség nővérei. Cassies Ryan könyvei szukkubusz nővérekről szól, akik démonokkal és saját vágyaikkal küzdenek. Érdekes, hogy itt a nővérek "főnöke" Lilith, akiről az előző bejegyzésemben is szó volt, mint híres szukkubusz. A fülszövegek alapján ez a sorozat kicsit olyan lehet, mint Wardnak a Fekete Tőr Testvérisége, csak itt a nők az igazi főszereplők. Ennek a sorozatnak külföldön két része jelent meg, nem tudom, fog-e még folytatódni.

Sikerült találnom két önálló, nagyon különlegesnek tűnő könyvet. Az egyik Vlado Zabot The Succubus című könyve, amely már komolyabb vizekre evez. Egy férfiről szól a történet, Valent Kosmináról, akit nyomaszt az élete, és a város, amelyben él. Hogy elmeneküljön az őt nyomasztó klausztrofóbia elől, elkezdi vagyonos embernek kiadni magát. Amikor aztán hirtelen egy gyilkosság gyanúsítottjává válik, növekvő idegességében és paranoiájában egy rejtélyes, sötét hajú lányt kezd látni, aki folyton követi őt. Amikor a lány, aki szukkubusz, hatalmába keríti, a városa a legrosszabb rémálmai lesz tele... Nagyon örülnék, ha a szlovén író könyve itthon is megjelenne, hátha valamelyik kiadó felfigyel rá.

A másik pedig szintén a The Succubus címet viseli, ami nem tipikus szukkubusz történet, de kapcsolódik hozzá. Zoe Le Verdier történetében egy balerina annak érdekében, hogy ne menjen tönkre a balett-társulat, privát tánccal kell szórakoztatnia azt a férfit, aki támogatná a társulatot. Nem mást kell alakítani, mint egy szexőrült démont, vagyis szukkubuszt, és a leányzó egyre jobban elkezdi élvezni a szerepét... Itt azért már érződik az erős erotikus felhang. :)

Gondolom lehetne még keresni pornóregényeket is, amelyeknek szukkubuszok a szereplői, de ezeket inkább kihagynám. :) Mint láthatjuk, a szukkubusz elég változatosan jelenik meg, de a szex, az erotika minden történetben ott van. Nincs ez másként Richelle Mead Georgina Kinkrad sorozatában sem, melyet utoljára megemlítenék. A fülszöveg alapján itt viszont a humoron és az krimi szálon van a hangsúly. Jó hírem van azok számára, kit érdekel a sorozat: az Agave Könyvkiadó még ebben a hónapban, 29-én megjelenteti a sorozat első részét, A szukkubusz dala címen. Én részemről már izgatottan várom, hogy belekezdjek első igazi szukkubuszos könyvembe. :)

A Vámpírakadémia sorozat részeiben mindent Rose, a dampyr testőrtanonc szemén keresztül láthattunk. Richelle Mead úgy gondolta, érdekes lenne ezt a világot egy másik szemszögből is megmutatni, és egy spin-offot, vagyis melléksorozatot kezdett el írni Vérvonalak címen, ami egyben az első kötet címe is. A főszereplőnk itt pedig nem más, mint Sydney, az Alkimista.

Szerintem kifejezetten jót tett a Vámpírakadémiának, hogy új mesélőt és szereplőket kaptunk. Sydney számomra sokkal szimpatikusabb, mint Rose, bár őt is megszerettem, mégis Sydney gondolkodása, személyisége közelebb áll hozzám. Ő szinte Rose ellenpólusa, akit egész életében a szabályok betartására neveltek, és igyekszik is azokat következetesen betartani. Én örültem, hogy Adriant viszontláthatjuk, és elég fontos szerepe van a kötetben, és Jill és Eddie is közelebb került hozzám, bár az utóbbi számomra kicsit furcsa karakter.

Az Alkimisták világába nyerhetünk mélyebb betekintést ebben a kötetben, aminek én különösen örültem. Szerintem az ő világuk legalább van olyan érdekes, mint a moráké és dampyroké, és így a vámpírok világát is teljesen másképp láthatjuk. Sydneyt világéletében arra nevelték, hogy gyűlölje a gonosz eme teremtményeit, ráadásul egy teljesen természetes ódzkodás is van benne a vámpíroktól. Ő úgy reagál a közelségükre és tetteikre, mint ahogy szerintem mi is tennénk, ha abban a világban élnénk. Mead nagyon jól ábrázolja azt, mekkora ellentmondás alakul ki Sydneyben, amikor kezdi jobban megismerni mora és dampyr "munkatársait", és egyre több emberi vonást fedez fel bennük...

Bár a könyv első fele nem olyan pörgős, mint ahogy azt a VA könyvektől megszoktuk, de a nyugis tempó ellenére sem unalmas, ugyanis mint kiderült, rengeteg titok vár megfejtésre, amelyek egy részére még ebben a kötetben fény derül, mások miatt pedig még rághatjuk a körmünk. Bár a történet vége eléggé kiszámíthatóvá vált, remélem a következő részekben nagyobb fordulatok várnak majd ránk. A következő kötet külföldön jövő júniusban jelenik The Golden Lily címen, remélem az év végén már mi is kezünkbe foghatjuk majd. :)

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

Katniss az első részben lángra lobbant. A második részben teljes hőfokon égett. De egyszer minden lángnak ki kell hunynia. Hogy mi marad a lángok után? Hamvak. Hamvak mindenütt. Katnissnak ezekkel a hamvakkal kell a trilógia lezáró részében szembenéznie. Hamvakkal, amelyek eltakarják előle a dolgok valódi alakját. Szerelem vagy gyűlölet? Barát vagy ellenség? Élet vagy halál? A döntésein több múlik, mint eddig gondolta volna...

Nem hittem, hogy a harmadik rész ennyire komoly lesz. Persze az eddigi részek sem voltak mézes-mázosak, de a befejezés mindent felülmúlt. Nagyon depresszív a könyv hangulata, de ez nem panasz, mert a történet nagyon jó. Katniss karaktere itt teljesedik ki, és a többieknek is új oldalát ismerhetjük meg. Főleg Gale-en lepődtem meg, tőle nem számítottam arra a viselkedésre, amit ebben a kötetben tanúsít. Az új szereplők között is vannak nagyon jó karakterek, és örülök, hogy Finnick és Beetee itt sokat szerepel.

Magáról a történetről nehéz úgy írni, hogy ne áruljak el semmi lényegeset. Katnissnek meg kell hozni a maga döntéseit, miközben nem mindig látja át, azoknak milyen hatása lesz, de hogy sok múlik rajta, az biztos. Folyamatosan jönnek a nagyobbnál nagyobb fordulatok, Collins remekül fokozza a hangulatot. De nem csinált egyáltalán sima kalandregényt a könyvből, rengeteg gondolkodni valót ad a könyv, és a történet karakterközpontú tud maradni. Engem személy szerint nagyon sok jelenet mélyen megrázott, a végén pedig folytak a könnyeim...

Nálam simán kiérdemli az év ifjúsági regénye címet az Incarceron mellett, és az év legjobbjai között van. Jövő márciusban pedig érkezik az első rész, Az éhezők viadala filmváltozata, amit már most nagyon várok.

Köszönöm a könyvet az Agave Kiadónak!

(plusz egy csillag)

Folytatódik Róma történetének a bemutatása, csak itt nem ezer évet, hanem "csak" 150 évet élhetünk át együtt szereplőinkkel. Visszatér a Pinarius família, az egyre inkább alakját és jelentését vesztő, de szent ereklyeként őrzött fascinum. Ez az időszak a császárok kora, Róma történetének egyik legizgalmasabb része.

Ha a Rómáról azt írtam, zseniális regény, a Birodalomra nem is tudom, milyen kifejezést használhatnék. Még aprólékosabb, még kidolgozottabb, izgalmasabb és torokszorítóbb az első résznél. Végigkísérhetjük a korszak jelentősebb császárainak életét, mint Nero, Caligula, Domitianus, Claudius, Traianus, Hadrianus... Talán ebben az időszakban alakult át legjobban Róma látképe is, hiszen minden császár próbálta felülmúlni építészetileg elődjét, és díszesebbnél díszesebb építményeket emelni. Volt, aki szinte minden sarokra a saját szobrát állíttatta fel, van, aki csak egy szobrot készítettet, de azt kolosszális méretben, és volt, aki egy számára oly kedves ifjú képmásával hintette tele Rómát. Tűzvész, vulkánkitörés, viharok, mind-mind megtépázták a várost.

A fő nézőpont továbbra is a Pinarius család tagjaié, az ő életükön, sorsukon keresztül ismerhetjük meg a nagy történelmi eseményeket. Egyiküknek sem volt egyszerű sorsa, Saylor és a történelem annyi csapást mért rájuk, amennyit szinte hihetetlen, hogy egyáltalán kibírtak... Összesen öt családtag sorsát követjük végig, akiknek az élete valamilyen úton-módon összefonódik mindig az aktuális császáréval.Ebben az időszakban jelentek meg az új vallások is, mint a kereszténység, és a filozófia különböző ágai is virágoztak.

Meg kell valljam, voltak egyes részek, aminél legszívesebben "elfordítottam volna a fejem". A kegyetlenebbnél kegyetlenebb kivégzések, a gladiátorharcok, a császárok ilyen-olyan kínzásai gyomorforgatóak, felháborítóak voltak. Mivel akkoriban az embereknek szinte semmilyen szórakozása nem volt, ezért ezek a játékok voltak az unalmas hétköznapok fénypontjai. Furcsa belegondolni ma már, hogy voltak képesek végignézni a különböző testek darabokra szaggatását, az élve megégetést stb. Persze, az emberek ma is néznek tévében ilyeneket, de ez nem ugyanaz, mintha a főtéren kéne végignéznem élőben, hogy a szomszédomat felkoloncolják...

Ezt a könyvet még azok is szeretni fogják, akik amúgy nem rajonganak annyira a történelemért. Alig várom, hogy Saylor bemutassa nekünk saját interpretálásában Róma bukásának történetét. Csak írja már meg azt a kötetet minél gyorsabban. :)

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

Steven Saylor nagy fába vágta a tollát: Róma történetét mutatja be nekünk remény formájában, egészen Kr. e. 1000-től Kr. e. 1-ig. Mindezt két család történetén keresztül, akik hol segítik egymást, hol pedig versengenek. Láthatjuk, milyen volt Róma, mikor még egy sima kis dombvidék volt, majd hogy vált várossá és birodalommá. a Gracchusok, Sulla, Caesar, Kleopátra, Antonius mind-mind feltűnnek az évszázadok kavalkádjában.

Tartottam kicsit ettől a könyvtől, nem is hossza miatt, hanem inkább azért, hogy nem lesz-e túl száraz, unalmas. A könyv szerencsére kellemes csalódást okozott. Kellően ötvözte az izgalmat, a leíró részeket és Róma történelmének bemutatását. Remekül egyensúlyozott a kettő között. Bár azt azért tudni kell, hogy ezen a könyvön nem rágja tövig az ember a körmét. Inkább a tudását és a látókörét szélesíti.

Nekem eddig Róma nem jelentett túl sokat. Persze, tanultam róla az iskolában, meg tudom, hogy az örök város, Circus Maximus stb., de ez a tudás édeskevés. A könyvnek köszönhetően most már Róma élővé vált számomra, illatokkal, ízekkel, emberi érzésekkel, vágyakkal, kínokkal telt meg. Bepillantást nyerhettem az átlag római és az uralkodók életébe is. Megismerhettem ősi szokásaikat, rítusaikat, hogy miben és kiben hittek. Nem mondom, hogy most már mindent tudok erről a hajdan virágzó birodalomról, de lényegesen többet, mint eddig.

Nekem nagy segítségemre volt a könyv elején a családfa, anélkül nehéz lett volna néha követni, ki kinek a kicsodája. A minden fejezet elején megtalálható térkép segítségével pedig jól érzékelhető, hogy is változott Róma az évszázadok múlásával. Le a kalappal Saylor előtt, hogy képes volt ennyi erőt, energiát fektetni abba, hogy egy igényes történelmi regénnyel örvendeztesse meg olvasóit.

A könyv folytatása, a Birodalom is megjelent mér itthon is, amely "csak" 150 évet ölel fel, de milyen 150 évet! Kíváncsi leszek a császár kori Rómára nagyon. :)

A hálivúdi filmek már rengeteg fogatókönyvet vázoltak  fel nekünk arról, hogyan is fognak a földönkívüliek a Földre érkezni. Van, akik szerint barátságosak lesznek, de a többség inkább a hódító, leigázó idegeneket viszi vászonra. Persze az idegenek mindig Amerikát támadják, és a hős nemzet mindig győz! De mi történne akkor, ha az USA nem tudna mit kezdeni, és egy apró európai állam sietne a segítségére? Egy olyan, amelyről az amerikaiak kb. annyit tudnak, mint a földönkívüliekről, például a magyarok...

Az író a fent emlegetett filmek paródiáját nyújtja át nekünk, miközben egy fényesebb magyar jövőt vázol fel. A humora elég jó a könyvnek, egyes részeken hangosan nevetettem, és a karakterek is pont olyanok lettek, amelyeket egy ilyen könyvbe elképzelsz. Az őrültnek tűnő tudós, a rivalizáló FBI - és CIA főnök, dögös magyar csajok, minden lében kanál újságíró... És persze Buga János, aki szerintem mindenki kedvencévé válik, aki elolvassa a könyvet. :)

A regény hibája, hogy egyes helyeken nagyon erőltetett, próbál nagyon laza és jópofa lenni, csak átesik a ló túloldalára. Sokszor teljesen felesleges a sok káromkodás, és vannak unalmas, szerintem kihagyható részek. Lehetett volna kicsit feszesebbre húzni a regényt, egy 50-100 oldallal megkurtítani.

Nagyon tetszettek az olyan kikacsintások, poénok, amelyeket csak mi, magyarok érthetünk. Ráadásul a regény nem valami ködös, távoli jövőben játszódik, hanem 2015-ben, ami már nincs is annyira messze. A könyvben fontos szerepet játszik a környezetvédelem, az írónak ezzel kapcsolatban egyértelmű álláspontja és üzenete van.

Izing Róbertnek ez az első regénye, amelyet hibája ellenére is jól sikerültnek érzek. Reméljük hogy következő regényeiben már kiküszöböli a hibákat, és sok izgalmas magyar sci-fit foghatunk még a kezünkbe.

UI: Nehogy megijedjen valaki a műfajtól, inkább a paródia, mint a science fiction vonal az erősebb, és jó pár, a sci-fit kevésbé szívlelő olvasó is azt nyilatkozta, hogy nagyon tetszett neki a regény.

Ui. 2.: A borító szerintem zseniális lett. :)

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

A XVI. században járunk, VIII. Henrik épp most fogyasztotta el az ötödik feleségét, és már megvan a hatodik kiszemelt is Parr Katalin személyében. Matthew Shardlake ügyvédnek egy nehéz esettel, egy elmebajos fiúval kell megbirkóznia, miközben megölik egy barátját. Ráadásul kiderül, hogy másokat is megölt barátja gyilkosa, és a szálak egyre magasabb körökbe vezetnek és lehet, hogy maga Parr Katalin is érintett az ügyben...

Szeretem a történelmet, szeretem a krimiket, így egy történelmi krimi tökéletes számomra. Sansom nagyon hihetően jeleníti meg előttünk a középkori Angliát, ahol tombolnak a vallási ellentétek, a királynak egyre rosszabb a híre, a koldusok ellepik egész Londont, és jó páran a világ végét rettegik. Shardlake uramnak ilyen viszonyok közepette kell egy a valláshoz, azon belül is az Apokalipszis eljöveteléhez kapcsolódó, nagyon kényes ügyet felderítenie. Nagyon megszerettem az ő figuráját, olyan életszerű, végtelenül szimpatikus. A többi karakter is remekül ki van dolgozva, lehet őket szeretni és utálni is (Thomas Seymour például állandó piperkőcködésével az utóbbi kategóriába tartozik).

A krimi szál is nagyon jól kidolgozott, a gyilkosságok hátborzongatóak, a gyilkos kiléte a könyv legvégéig rejtély marad. Van egyfajta "perverz" vonzódásom azon könyvekhez, amelyben valamilyen misztikus, rituális okból gyilkolnak, nem csak úgy vaktában vagy valami szerelmi/féltékenységi okból. A Jelenések könyvéből vett idézetek meg az egész regény hangulatát még vészjóslatúbbá teszik.

C. J. Sansomtól ez volt az első regény, amit olvastam, de meggyőződésem, hogy nem az utolsó. A Matthew Shardlake sorozatban már megjelent a Kard által, a Sötét tűz, Az uralkodó és negyedikként az Apokalipszis, külföldön pedig már a sorozat ötödik és egyben befejező része, a Heartstone, amelyet remélem hamarosan magyar nyelven is olvashatunk.

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

Az 1900-as évek elején járunk, az Osztrák-Magyar Monarchiában, Ókanizsán. Dávid Veron, a papírboltos kisasszony romantikus regényeket és verseket ír, és nem hajlandó a kornak megfelelően fiatalon férjhez menni. Képzeletben izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokat él át, míg hirtelen a valóságban is történik vele valami: Bolond Vili egy késsel a hátában sétál be az üzletébe. És innentől nincs megállás, Veront sodorják az események, olyan irányba, amit elképzelni sem tudott...

Baráth Katalin művét az a szó jellemzi a legjobban, hogy szerethető. Szerettem a regény nyelvezetét, Ókanizsát, a szereplőket, a történéseket, és kiváltképp főszereplőnket, Veront. De nem lehet feledni a nagyhangú Dujmovics kapitányt, a Remete Pistát és a bájos Annuskát sem. Nagyon jó ötlet volt az írónőtől, hogy egy vers, Ady Endre A fekete zongorája köré építette fel a cselekményt, és nagyon jól kihasználta az ebben rejlő lehetőségeket. A költő megjelenése a könyvben pedig simogatta a lelkemet. :)

Azt kell hogy mondjam, a magyar irodalomnak még több olyan regényre lenne szüksége, mint A fekete zongora. Az ilyen művek segíthetnek abban, hogy az olvasók visszataláljanak a magyar könyvekhez. Hogy ha azt a szót halljuk, magyar irodalom, a többség ne csak Jókaira, az érettségire és poros kötetekre asszociáljon. Hanem lássák azt is, hogy ma is vannak tehetséges íróink, akik képesek olyan történeteket papírra vetni, amelyek igényesen szórakoztatják az olvasót.

A könyvben A fekete zongora mellett még két novella is található, amelyek Dávid Veronhoz kötődnek. A második, A belga címre hallgató novella különösen elnyerte a tetszésemet, nagyon jót mosolyogtam rajta, ráadásul egyik kedvenc krimi szereplőm is feltűnik benne. Szóval emberek, olvassatok magyar krimit, olvassatok Baráth Katalint!

Az írónő következő regénye, A fekete zongora folytatása, A türkizkék hegedű címmel június 2-án jelenik meg a Könyvhétre. Május 31-én pedig a Nyugati téri Alexandra Könyvesházban lehet találkozni az írónővel, ahol legújabb könyvéről fog mesélni.

Ha Rose azt hitte, hogy a legnagyobb kihívást a Szent Vlagyimir Akadémia érettségije fogja számára jelenteni, akkor tévedett. Ugyanis az Akadémiáról való kikerülés után szembesül azzal, hogy már nem ad neki az iskola egyfajta védettséget, innentől tényleg testőrré válik, és vállalnia kell a felelősséget a tetteiért... Persze nem is Rose lenne, ha nem keveredne folytonosan bajba, de arra talán nem gondolt, hogy a Dmitrij iránti szerelme ilyen eseményeket fog elindítani, mint amelyekkel az ötödik kötetben találkozhatunk.

A negyedik kötetet is élveztem, de ez az ötödik, utolsó előtti felvonás sokkal összetettebb, izgalmasabb volt számomra. Visszatérnek régi szereplők, új szálakat indít el az írónő, amelyeknek nagy a hatodik részben még nagy jelentősége lesz. Lissa egyre jelentősebbé válik az arisztokrácia szemében, ezzel párhuzamosan Rose viszont egyre több haragost gyűjt magának... Márpedig őrültebbnél őrültebb terveihez szövetségesekre lenne szüksége, de egyre inkább megkérdőjeleződik, ki az, akiben bízhat.

Mead rendesen tartogat számunkra ebben a kötetben meglepő fordulatokat, de azért egy kicsit az is érződik, hogy majd az igazán nagy durranás az utolsó kötetre várható. A karakterek egyre érettebbek, még Rose is változik, kezdi megérteni, hogy mire is vállalkozott, mikor felesküdött testőrnek. Adriannel való kapcsolata is kezd komolyra fordulni, igazán kíváncsi leszek, hogy Mead megadja-e nekik a boldog véget, vagy külön fogják folytatni az útjukat.

Összességében azt kaptam a könyvtől, amit vártam: izgalmat, humort, szerelmet. Az év végén pedig végre magyarul is megjelenik a Last Sacrifice, a sorozat utolsó kötete, csak győzzük kivárni, mire megkaparinthatjuk. :)

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

A hatodik rész angol és német nyelvű kiadásának borítója:

Kedvenc sorozatgyilkosunk a könyv elején Párizsban időzik, ahol egy a darabolásból művészetet kreáló csoporttal ismerkedik meg. Mikor hazatér, a nővére, Deborah új keletű kétkedése szabadidős tevékenységében, két ördögi gyermek nyaggatása és egy Miami székhelyű daraboló művész vár rá. Pedig Dexter csak egy kis nyugis gyilkolászásra vágyna...

Kissé elfogult vagyok a könyvvel kapcsolatban, ugyanis a Dexter széria az egyik kedvencemmé vált. Lindsay zseniálisan ír, remekül ötvözi az izgalmas cselekményszövést a fekete humorral, és néhol nagyon szép képeket, gondolatokat csillant fel. Minden elismerésem Farkas Veronikáé, nem lehet egyszerű Dexter gondolatait magyar nyelvre átültetni.

A sorozat előző része számomra kisebb csalódást okozott, de ez a rész hozta a már megszokott színvonalat. Nagyon érdekes új szereplőket kapunk, Deborah megváltozása is remekül van beleszőve a sztoriba, nem tűnik erőltetettnek. Jó, hogy az író megint újabb és újabb részleteket mutat meg Dexter gyerekkoráról és arról az időszakról, amikor elindult a Harry által kijelölt úton. Mindeközben az események pörögnek, egy perc unalom sem vár ránk a könyv lapjain, csak kapkodjuk a fejünket.

Először nem tetszett a darabolós művész szálának lezárása, de aztán rájöttem, hogy a könyv egész hangulatához illik egy a befejezés. A könyv végén pedig akkora csattanó várja az embert, amitől leesik az állunk!

A kiadó ígérete szerint Dexter ötödik kalandját az ősszel vehetjük kezünkbe, melyben  kannibálokkal lesz Sötét Lovagunknak randevúja...

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

Mercedes Thompsonban nem az a legkülönlegesebb, hogy nő létére autószerelő. Talán még nem is az, hogy egy vérfarkas a szomszédja. Hanem hogy amikor már nagyon úgy érzi, nem fér meg a bőrében, egy prérifarkas alakját ölti... Mercy ugyanis járó, aki könnyen képes más alakot ölteni, és egyes érzékei is erősebbek.

Nagy várakozásokkal tekintettem a regény elébe, hiszen mindenki a korai Anita Blake regényekhez hasonlította Briggs Mercedes Thompson sorozatát. Sajnos ennek a képnek nem tudott megfelelni a könyv, bár ígéretes elemek vannak benne. Először is a főhősnő. Mercy azért elbújhat Anita Blake mögött, a nyelve nem olyan csípős, és kevésbé vagány is, bár az, hogy prérifarkassá változik, nekem elnyerte a tetszésem. Viszont a karaktere valahogy lóg nekem a levegőben, nagyon keveset tudunk meg róla, sokkal mélyebben szerettem volna belelátni a múltjába, ami sok érdekességet tartogathat. Persze nem kell mindent lelőni egy első kötetben, de a karaktert illene valahogy megalapozni...

A történet hol lassabban, hol tempósabban folyik, de nagyon ritka volt az, amikor ne tudtam volna letenni a könyvet, mert annyira kíváncsi lettem, mi fog történni. A végén már túl sokat akart markolni az írónő, túl sok mindent akart belepasszírozni a könyvbe, és végén már nem nagyon tudtam követni, ki kicsoda és kivel van. A háttérvilág már sokkal jobban tetszett, hogy a mágikus lényeknek több fajtája is van, és egyre többjük fedi fel magát az emberek előtt. Nagyon jó volt, hogy az írónő gondolt arra, hogy a modern technikának köszönhetően egyre nagyobb ebben a világban az esélyek, hogy lelepleződjenek, és nem mindegy, miként jelennek meg a nyilvánosság előtt.

Szóval a történet és a karakterek hagynak kívánnivalót maguk után, amiért mégis mindenképp el fogom olvasni a folytatást, az a világ, mert igazán kíváncsi vagyok, a második részben ki tud-e ebből még többet hozni Briggs. A sorozatnak külföldön már öt kötete jelent meg, a hatodik idén tavaszra várható. Reméljük, még idén mi is kezünkbe vehetjük a folytatást magyarul.

A könyvért köszönet az Agave Kiadónak!

Philip K. Dickkel még nincs hosszú, közös múltunk, csak két könyvét olvastam eddig, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-t, és az Ember a Fellegvárbant. Mivel nekem mindkettő tetszett, úgy gondoltam, eme Magyarországon frissen megjelent regényével is meg kell próbálkozzam.

Sajnos csalódnom kellett a könyvben, a fülszöveg alapján egy teljesen más történetre számítottam, és a cím is megtévesztő. A We Can Build You sokkal jobban kifejezi a regény tartalmát, mondanivalóját. Ugyanis az embernek tűnő robotok mellett maguk az emberek legalább annyira fontos szerepet játszanak egy szó szerinte beteges társadalomban. Főhőseink nem nevezhetőek hősöknek, a legtöbbjük mindenféle problémával küszködő átlagember. Mégis ők hozzák létre Lincoln hiteles mását, amely nem csak külsőleg, hanem érzelmi világában is teljesen megegyezik a már régen elhunyt elnökkel.

Örültem volna, ha Dick többet boncolgatja azt a kérdést, hogy vajon mi is teszi emberré az embert? Ha már a robotok is emberként viselkednek, akkor milyen jogon tekintjük őket tulajdonunknak? És egyáltalán honnan tudhatjuk, hogy mi magunk nem jól beprogramozott robotok vagyunk-e...? Engem ez a vetülete érdekelt volna inkább, mint a gubancokkal teli szerelmi szál vagy a főhős különböző képzelgései...

Azért nem akarok senkit sem eltántorítani a könyv elolvasásától, csak ne a fülszöveg alapján ítéljetek, és adjatok egy kis időt az emésztésre. Viszont első Dick olvasmánynak nem ajánlanám...

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!