
"Hemovorok vagyunk - magyarázta Sandor. - A hemo vért jelent. A vorare meg azt, hogy táplálkozni. Hallottál már olyan szavakat, hogy karnivor, herbivor vagy omnivor? Mi hemók vagyunk, minden más ember pedig omni. Mindenevő."
Cole ha teheti, folyton úton van. Csak kis időt tölt mindenhol, a városok és az emlékek egybemosódnak számára. De most vissza kell térnie a Kolóniába, ahol minden elkezdődött...
Mielőtt valaki azt hinné, itt egyáltalán nem egy tipikus vámpíros történetről van szó. Nincsenek csodálatos, kétméteres harcosok, sem erotikus jelenetek. Csak a hemók kíméletlen valósága, melyben azért küzdenek, hogy nehogy állatokká váljanak végül.
Cole, a főszereplőnk a legbúskomorabb figura a könyvben. Folyton azon gondolkodik, ki is ő, vajon elvesztette-e a lelkét. A múlandó omnik iránt nagyfokú tiszteletet érez, amelyet próbál az újonc Gordonnak is átadni. Az ő "ellentéte" Sandor, aki megpróbálja élvezni ezt az életet, randizik, és nem töri a fejét a Cole-t annyira érdeklő kérdéseken.
A történet hangulata végig nyomasztó, szinte fullasztó. Tele van súlyos gondolatokkal, kimondatlan kérdésekkel. Cole élete tele van tragédiákkal, amelyekre az idő és halhatatlansága sem jelenthet gyógyírt. Olyan múltbeli hibáival kell szembesülnie, amelyeket már nem lehet kijavítani.
A. M. Jenkins regénye számomra igazán különleges volt: egyrészt nagyon tetszett, másrészt vártam valamiféle katarzist, amelyet nem kaptam meg teljesen. de talán ez is a regény szerves része, hogy szereplőink, bármennyire is szeretnék, nem kapják meg a teljes feloldozást.
Bátran merem ajánlani ezt a könyvet azoknak is, akik a ma divatos vámpírkönyveket nem akarják a kezükbe venni. Itt nem igazán az eseményeken van a hangsúly, inkább a lelki utazás, mint a térbeli számít igazán. Nehéz út lesz, de megéri bevállalni.

Ui.: És az a 100. bejegyzésem, hip-hip-hurrá! :)
kép: Paradise, sablon: anyu(ha), Creative Commons Nevezd meg! 2.0