Jude Coyne-nak egész érdekes hobbija van: különböző, leginkább a halálhoz köthető tárgyakat gyűjt. Nem csoda hát, hogy amikor egy szellemet bocsát valaki aukcióra, rögtön lecsap a lehetőségre. Nem tudja ekkor még, mit is szabadít valójában a nyakába...

Joe Hill egyértelműen a híres papától örökölte írói vénáját. Viszont azon sem kell meglepődni, hogy Stephen King fia még véletlenül sem ír King néven... Viszont ez a története méltán kell versenyre a papa hátborzongató agyszüleményeivel. A borzongás és a rettegés szinte már az leső oldalaktól beleissza magát az ember bőrébe, és az utolsó lapig nem is távozik (sőt, egy kicsit még utána is megmarad...). Hill nagyon ért a hangulatteremtéshez, és remek képeket képes elénk festeni.

Mindemellett a regény nagy erénye, hogy nem csak a rettegésre koncentrál. Jude élete is feltárul előttünk, minden démonával együtt, amelyek néha félelmetesebbnek tűnhetnek, mint az a rémálom, amit a jelenében kell átélnie.. A múlt és jelen összemosódik, és amíg az egyikkel nem számol le, addig a másik is ott marad a nyakában lihegve... A legjobb jelenetek azok, amikor Jude valahol a valóságon kívül tartózkodik, egyfajta vegyed fantázia - és álomvilágban. Az itt játszódó jelenetek szinte tűélesen jelennek meg előttünk, és garantált a torokszorító érzés...

Próbálhatnék negatívumot keresni a regényben, de nem tudok, és nem is akarok. Hill stílusa még Kingénél is sokkal szimpatikusabb számomra, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy a többi regényében is képes-e megtartani ezt a színvonalat.

"A színtiszta, sötét öröm lassú, duzzadó himnusza nőni kezdett bennem, amit az alacsony felhők alól hirtelen előbukkanó Hold zenéje festett alá, egy rikító, kizsigerelő, növekvő Holdé, amely még mindig alacsonyan és hatalmasan függött az éjszakában."

Sokszor hangoztatjuk: "Nem vagy egyedül!" Ez Dexternél a szó szoros értelmében igaz.. A Sötét Utas, ez a "belső hang" újabb és újabb gyilkosságokba hajszolja, de Dexter maga irányítja az eseményeket: csak olyanokat öl meg, akik maguk is másokat öltek meg kegyetlen módon. Dexternek időről időre ki kell elégíteni a Sötét Utast. De mi történik, ha valami megakadályozza ezt?

Dexternek egy időre normális életet kell élnie: nappal dolgozik, esténként átmegy barátnőjéhez, Ritához, játszik a gyerekeivel, majd egy sör mellett tévét néz, aztán egy kis éjjeli szeretkezés.. Dexter számára ez maga a pokol, és minél hamarabb kiutat kell innen találnia...

Ezt a könyvet számomra élvezet volt olvasni. Izgalmas, feszült hangulatú volt, tele jobbnál jobb és sötétebbnél sötétebb poénokkal, és egy igazán lenyűgöző lélekábrázolással. Dexter folyamatosan elemzi magát, ezáltal mi is jobban megismerhetjük félelmetesen logikus és a maga módján racionális gondolkodását. Dexternek köszönhetően szembesülhetünk a saját sötét oldalunkkal, azokkal a gondolatokkal, amelyek talán mélyen mindenkiben ott lappanganak, csak soha nem válnak cselekvéssé, mint főszereplőnknél. A humor teszi kicsit jobban emészthetővé a könyvet, a sötétségbe egy kis tónust csempészve.

Ez a sorozat második rész a Dexter dühödt démonai után, és a harmadik és negyedik rész is olvasható már magyarul. Az ötödik rész megjelenése idén várható angolul, reméljük, hozzánk is minél hamarabb eljut.

"Hemovorok vagyunk - magyarázta Sandor. - A hemo vért jelent. A vorare meg azt, hogy táplálkozni. Hallottál már olyan szavakat, hogy karnivor, herbivor vagy omnivor? Mi hemók vagyunk, minden más ember pedig omni. Mindenevő."

Cole ha teheti, folyton úton van. Csak kis időt tölt mindenhol, a városok és az emlékek egybemosódnak számára. De most vissza kell térnie a Kolóniába, ahol minden elkezdődött...

Mielőtt valaki azt hinné, itt egyáltalán nem egy tipikus vámpíros történetről van szó. Nincsenek csodálatos, kétméteres harcosok, sem erotikus jelenetek. Csak a hemók kíméletlen valósága, melyben azért küzdenek, hogy nehogy állatokká váljanak végül.

Cole, a főszereplőnk a legbúskomorabb figura a könyvben. Folyton azon gondolkodik, ki is ő, vajon elvesztette-e a lelkét. A múlandó omnik iránt nagyfokú tiszteletet érez, amelyet próbál az újonc Gordonnak is átadni. Az ő "ellentéte" Sandor, aki megpróbálja élvezni ezt az életet, randizik, és nem töri a fejét a Cole-t annyira érdeklő kérdéseken.

A történet hangulata végig nyomasztó, szinte fullasztó. Tele van súlyos gondolatokkal, kimondatlan kérdésekkel. Cole élete tele van tragédiákkal, amelyekre az idő és halhatatlansága sem jelenthet gyógyírt. Olyan múltbeli hibáival kell szembesülnie, amelyeket már nem lehet kijavítani.

A. M. Jenkins regénye számomra igazán különleges volt: egyrészt nagyon tetszett, másrészt vártam valamiféle katarzist, amelyet nem kaptam meg teljesen. de talán ez is a regény szerves része, hogy szereplőink, bármennyire is szeretnék, nem kapják meg a teljes feloldozást.

Bátran merem ajánlani ezt a könyvet azoknak is, akik a ma divatos vámpírkönyveket nem akarják a kezükbe venni. Itt nem igazán az eseményeken van a hangsúly, inkább a lelki utazás, mint a térbeli számít igazán. Nehéz út lesz, de megéri bevállalni.

Ui.: És az a 100. bejegyzésem, hip-hip-hurrá! :)

Első mondat: "Emlékszem, ahogy feküdtem a hóban - kicsi, piros folt, kezdtem kihűlni, körülöttem farkasok."

Akik arra számítanak, hogy ez egy, az Alkonyathoz nagyon hasonló típusú könyv, azok csalódni fognak. Mindenki más odalesz érte.

Grace és Sam. Mindkettőjüknek megvan a saját élete, tele tragédiákkal. 6 év után végre megismerhetik egymást, de közeledik a tél, ami örökre szétválaszthatja őket...

Ebben a történetben nem az a lényeg, hogy vérfarkasok vannak benne. Tele van érzelemmel, színnel, szaggal. Valódi karakterek, valódi tragédiákkal, örömökkel és félelmekkel. Stiefvater stílusa egyszerűen gyönyörű: szinte minden oldaláról a könyvnek lehetne idézni egy mondatot. Egyszerűen csodálatos volt olvasni ezt a könyvet: minden egyes sora megfogott. Könnyek nélkül könnyeztem az olvasása során (a végén viszont már ténylegesen sírtam).

A táj is fenséges, ahol a történet játszódik: az aranyló erdő megannyi titkával, Grace-ék háza az erdő szélén, Beck háza mérföldekre az emberektől. Minden helyszínnek sajátos atmoszférája van, amely felejthetetlen. Amit még nagyon szerettem a könyvbe, hogy Grace nem egy tipikus elveszett kis tinédzser: nagyon kemény lány, aki olyan dolgokat is képes Samért megtenni, amelyre a legtöbbünk egyszerűen képtelen lenne.

Emellett pedig a regény egy percig sem unalmas, az események peregnek a szemünk előtt, de nem olyan tempóban, hogy az már zavaró legyen. Az írónő végig jól egyensúlyozik a történetvezetésben az érzelmek és a cselekmények között. Én magam is egyre jobban rettegtem a téltől, a közeledtétől, éreztem leheletét a nyakamban.

"Vannak napok, melyek részletei úgy illenek össze, mint az ólomüveg ablak darabkái. Száz apró darab, színek és hangulatok, amelyek ha összeállnak, kiadják a teljes képet." Ez igaz a könyvre is: minden a helyén van, minden olyan, amilyennek lennie kell. Életem egyik legszebb könyve, amit olvastam.

(plusz egy csillag)

Bret Easton Ellis 1964. március 7-én született Los Angelesben. Egyedülálló, nincs gyereke, se állata, és épp a Nullánál is kevesebb folytatásán dolgozik.

Bret Easton Ellis 1964. március 7-én született Los Angelesben. Elvált, egy fia van és egy nevelt lánya, egy kutyája, épp a Holdpark megírását tervezi, és a Tinédzserpunci című könyvet írja, miközben egy nyomozó gyilkosságokkal keresi fel.. Hogy is van ez??

Úgy, hogy Ellis legújabb könyvének főhőse Bret Easton Ellis. Csak így, nemes egyszerűséggel. Az író zaklatott évei után végre megnősül, két gyerekkel együtt az elővárosban éli boldognak tűnő életét. Ám egyik este, egy partin egyszer csak feltűnik Pat Bateman..

És ezután olyan cselekmények veszik kezdetét, amire az ember legmerészebb álmaiban sem gondolna. Szellemek, démonok, gyilkos babák... Stephen King megirigyelheti azt a borzongást, amit Ellis a könyvében kelt.

Miközben az író egyre közelebb kerül a megoldáshoz, hogy mi is történik vele, miért kap ürés emaileket egy banktól 2.40-perckor,  mi kaparássza a fia ajtaját éjjelenként, látleletet kaphatunk a 21. széázad eleji nagyon beteg amerikai társadalomról. Itt már a 6 éves gyerekekbe tömik a nyugtatót, és anyuci is csak begyógyszerezve türi meg apucit.

Bret Easton Ellis-szel megmártózhatunk a lélek legmélyebb butyraiban, és a valóság erősen keveredik az álommal, a fantáziával. Ne féljünk felszállni erre a hullámvasútra, nagyon megéri!

5*/5

Ha az ember pár napra betegség miatt kikerül a forgalomból, nagyon ráér olvasni. Én estemben ez (is) okozta azt, hogy mégis befejeztem az Amerikai psychot.

A könyvön az szerepel figyelmeztetésképpen, hogy "Csak felnőtteknek!". Na, én inkább azt írtam volna rá, hogy csak nagyon erős idegzettel és gyomorral rendelkezőknek. Ellis ugyanis tényleg átlép minden egyes határt, ami az erőszakkal kapcsolatos. Bateman senkit sem kímél: legyenaz csöves, kurva, kutya, patkány.. Csak legyen kin kiélni fékezhetetlen agresszióját, ami végül teljesen felemészti őt. Mindebből a környezete semmit sem vesz észre, ők csak a jóképű és sikres üzletembert látják. De Pat érzi, ahogy egyre inkább kicsúszik alóla a talaj, és nincs az a kéj, az a gyilkosság, még a kannibalizmus sem tudja betölteni a belsejében tátongó mélységes szakadékot.

Ha valaki felül tud emelkedni a vértől tocsogó jeleneteken, akkor egy nagyon sötét és sajnos nagyon igaz társadalomábrázolással találja szemben magát, ez a gazdagok és szépek világa, ahol mindenki hasonlít mindenkire, mindenki ismer mindenkit, közben egyszer sem találják el egymás nevét. A legfontosabb problémájuk az,vajon kapnak-e asztalt a legújabb menő étterembe,  és hogy az osztriga elég friss lesz-e. Bateman utálja ezt a világot: a kokain, az ital, a nyugtatók, az erőszak mind-mind menekülés számára. Nincs senkije, az egytelen ember, aki igazán érez valamit iránta, az a titkárnője, de ő is a külvilágnak mutatott Patrick Batemant szereti, az igazit közelről sem ismeri.

Nem csodálom, hogy a könyv óriási botrányt kavart: a legnagyobb botrányt mindig az igazságot megmutató művek váltják ki. Már az 1990-es évek elején is tombolt az, ami mára kicsúcsosodott: a fogyasztás mindenek felett, az emberi kapcsolatok elértéktelenedése, a társdalaom apró darabokra hullása. Ellis mindezt egy olyan ember szemén keresztül mutaja meg, aki bármennyire kegyetlen és brutális is, mégis felismeri, mennyire nincs rendben a világ, amelyben él. De a kiutat nem találja, ahogy a könyvutolsó mondata is jelzi:"..és a vörös bársonyfügönnyel takart ajtók egyike fölött tábla lóg, s a táblán ugyanolyan színű betűkkel, mint a fügönny, az áll, hogy NEM KIJÁRAT."

A regény kissé rendhagyó folytatása Holdpark címmel jelent meg, amit ezek után nagy valószínűséggel el is fogok olvasni.

4,5/5