Megmondom őszintén, korábban még nem találkoztam Mason Murray nevével. Aztán az író maga keresett meg, hogy elolvasnám-e valamelyik könyvét. Végül úgy alakult, hogy ez a könyv a Lélekcsapda lett, mellyel szemben erősen szkeptikus voltam. Végül csalódtam benne, szerencsére kellemesen.

Főszereplőnk Mark Moore volt FBI ügynök, aki egyik reggel arra ébred, hogy hirtelen 30 évet örgedett. Ha ez ne lenne elég, amikor a tükörbe néz, rájön, hogy nem a saját testében van. De akkor ez kinek a teste, és mi történt a sajátjával? Elkeseredett hajsza kezdődik az igazság után.
A történet három szálon fit, és ezek a szálak csak a végén futnak össze, részben meglepő végkifejletben. És hiába sejtettem, merre tart a történet, mégis végigizgultam, remekól szórakoztam rajta.

Bevallom, az akcióregények műfaja nem áll túl közel hozzám, de Mason Murray regénye mégis megvett magának. Köszönhető ez részben a remek karaktereknek, a folyamatos izgalomnak, és hogy a kalandokat megspékeli egy kis spiritualitással. De ezt szerencsére nem coelhói stílusban teszi, hanem úgy, hogy az ember tényleg elgondolkodik. A lélek vajon mennyire kapcsolódik a testhez? Képesek lennék a kettőt szétválasztani, és a test eltárolná-e a lélek "emlékét"? Bár ezek nagyon sci-fi-be illő kérdéseknek tűnnek, mégis érdemes elgondolkodni rajtuk. Nem egyszer láttunk olyat, hogy a sci-fi-ből valóság lett...

Szóval Murray 2011-ben megjelent regénye bennem kellemes emlékeket hagyott, és bátran ajánlom női és férfi olvasóknak is. Reményeim szerint őket is kellemes csalódás éri majd. :)

Katniss az első részben lángra lobbant. A második részben teljes hőfokon égett. De egyszer minden lángnak ki kell hunynia. Hogy mi marad a lángok után? Hamvak. Hamvak mindenütt. Katnissnak ezekkel a hamvakkal kell a trilógia lezáró részében szembenéznie. Hamvakkal, amelyek eltakarják előle a dolgok valódi alakját. Szerelem vagy gyűlölet? Barát vagy ellenség? Élet vagy halál? A döntésein több múlik, mint eddig gondolta volna...

Nem hittem, hogy a harmadik rész ennyire komoly lesz. Persze az eddigi részek sem voltak mézes-mázosak, de a befejezés mindent felülmúlt. Nagyon depresszív a könyv hangulata, de ez nem panasz, mert a történet nagyon jó. Katniss karaktere itt teljesedik ki, és a többieknek is új oldalát ismerhetjük meg. Főleg Gale-en lepődtem meg, tőle nem számítottam arra a viselkedésre, amit ebben a kötetben tanúsít. Az új szereplők között is vannak nagyon jó karakterek, és örülök, hogy Finnick és Beetee itt sokat szerepel.

Magáról a történetről nehéz úgy írni, hogy ne áruljak el semmi lényegeset. Katnissnek meg kell hozni a maga döntéseit, miközben nem mindig látja át, azoknak milyen hatása lesz, de hogy sok múlik rajta, az biztos. Folyamatosan jönnek a nagyobbnál nagyobb fordulatok, Collins remekül fokozza a hangulatot. De nem csinált egyáltalán sima kalandregényt a könyvből, rengeteg gondolkodni valót ad a könyv, és a történet karakterközpontú tud maradni. Engem személy szerint nagyon sok jelenet mélyen megrázott, a végén pedig folytak a könnyeim...

Nálam simán kiérdemli az év ifjúsági regénye címet az Incarceron mellett, és az év legjobbjai között van. Jövő márciusban pedig érkezik az első rész, Az éhezők viadala filmváltozata, amit már most nagyon várok.

Köszönöm a könyvet az Agave Kiadónak!

(plusz egy csillag)

Nagy volt az öröm, mikor kiderült, hogy magyarul is megjelenik a külföldön szép sikereket elérő A könyvtolvaj. Sokáig gondolkodtam én is, hogy megveszem magyarul, aztán adódott egy cserelehetőség, így az angol nyelvű kiadások egyikéhez jutottam hozzá. Kissé tartottam tőle, hogy fogok megbirkózni egy szépirodalmi szöveggel angolul, de a kissé nyögvenyelős kezdet után hamar belelendültem az olvasásába. :)

Számomra az egyik legérdekesebb korszak a második világháború ideje. Szeretek arról olvasni, hogyan élték meg az egyszerű, átlagos emberek ezt az időszakot. A könyvtolvaj is egy kis városka egyszerű lakóit mutatja be számunkra, akik nem mellesleg Németországban élnek. A könyv narrátora pedig nem más, mint maga a Halál. Eleinte nehéz volt a stílusát megszokni, de aztán megszerettem a különlegességét. Imádtam, amikor a színekhez való viszonyáról beszélt, és azt is, hogy ő külső szemlélőként teljesen máshogy mutatja be az embereket, mintha egy szereplőnek a gondolatait olvasnánk.

Liesel, a 9 éves, nevelőszülőkhöz kerülő kislány története nem hordoz nagy kalandokat, ha a lopásokat nem számítjuk annak, mégis nagyon különleges és megkapó. Főleg Max-szel, a menekülő zsidóval való kapcsolata az, ami engem a leginkább megfogott. Két teljesen más embert, akik között ráadásul korban is van legalább 10 év különbség, a félelem és a veszteség érzése mindennél jobban össze tud kötni. Mindketten elvesztettek számukra nagyon fontos embereket, és a szavakba menekülve próbálnak egy olyan világot felépíteni maguknak, ahol nem érzik a fájdalmat, ahol nincsenek bombázások, nincs zsidóüldözés, nincs a Führer...

Engem teljesen elvarázsolt Zusak a történetével. Az ő könyve is azok közé tartozik, aminél csak befele tudtam sírni, mert a könnyek bennragadtak, annyira fájt néha. De ez "jó fajta" fájdalom, amit egyszerűen érezni kell időnként az embernek. És A könyvtolvajhoz hasonló történtekre is nagy szükségünk van, mert ezek megtanítanak értékelni életünk minden egyes percéit, minden apróságot, tűnjék az bármily jelentéktelennek is.

(plusz egy csillag)

Annak idején még Pupillánál olvastam először erről a könyvről, majd egy régebben számomra fontos személynek volt ez a nagy kedvence. Tavaly a szülinapomra kapott utalványból meg is vettem, de csak most jutottam el odáig, hogy kézbe vegyem.

Szükségem volt valami lélekmelengető olvasmányra, és jól gondoltam, hogy az Öten a mennyországban jó választás lesz. Amúgy is néha szoktam gondolkodni azon, hogy vajon mi vár ránk a halálunk után. Tényleg jön az alagút a fénnyel a végén, vagy végtelen sötétség és a nagy semmi lesz, esetleg a mennyországban kötök ki? Mitch Albom a legutóbbit feltételezi, és megkapó módon ábrázolja róla az elképzeléseit.

Albom mennyországában mindenki öt személlyel találkozik, akik vagy fontos szerepet játszottak az életében, vagy pedig valami fontosat taníthat neki az éltelével kapcsolatban. Az ember fejlődése szerinte nem áll meg a halállal, hanem még utána is folytatódik. A mennyországban megérthetjük az életet, az életünket, és tetteink teljesen más megvilágításba kerülhetnek. Eddie, a főhősünk eleinte nehezen fogadja el, hogy halott lenne, és még mindig a halála körülményei érdeklik. Ahogy aztán találkozik a neki kijelölt személyekkel, tényleg egyre több dolgot megért, és szinte minden kérdésére választ is kap.

Ami nagy pozitívuma a könyvnek, hogy árad belőle a pozitív kisugárzás, és hogy Albom nagyon szépen, nagyon kifejezően ír. Remény költözik tőle az ember szívébe, hogy az élete semmiképp sem értelmetlen, még ha ezt most még nem is képes átlátni. Ráadásul ezt a könyvet megkönnyeztem, ami nálam azért nem olyan gyakran fordul elő, bár sejtettem, hogy itt meg fog történni. Olyan dolgot írt le a könyv, amelyre én is nagyon vágyom, és amelyben nagyon hinni szeretnék, hogy tényleg így van.

Negatívumként azt tudnám említeni, hogy a fejezetcímek és maga a történet is néhol túlságosan szájbarágósak, a legtöbb helyen kézhez kapjuk a tanulságot, és nem magunknak kell levonni azt. De én ezt el tudom nézni ennek a könyvnek, és az is biztos, ha nagyon kilátástalannak fogom érezni az életemet, újra előveszem majd, és erőt merítek belőle.

Amikor felajánlották, hogy elolvashatom a regényt, kapva kaptam az alkalmon, ugyanis a témája nagyon érdekelt. Sokan sokat hallottunk már az iskolai lövöldözésekről, amikor is legtöbbször egy ártatlannak tűnő tanuló fogja magát egyik nap, és órára menet helyett elkezd lövöldözni. Természetesen ilyenkor mindenki a miérteket kezdi el keresni, és legtöbbször kijön, hogy a gyereket piszkálták/utálták/kirekesztették, vagy mindez egyszerre. Magyarországon sem ismeretlen sajnos már ez, gondoljunk csak a 2009-es pécsi egyetemen történt lövöldözésre.

A könyv egy iskolai lövöldöző édesanyjának személyes vallomása férjének írt leveleiben. Tényleg nagyon személyes ez a vallomás: Eva mindent feltár előtte, előttünk, lelkileg teljesen meztelenre vetkőzik előttünk, még a bőrt is lehántja magáról, hogy aztán csak a csupasz valóság maradjon. Amely nem éppen fényes, inkább teljesen letaglózó és megdöbbentő. Nem hiszem, hogy túl sok nő meri felvállalni ma, hogy a gyermekét annak ellenére szülte meg, hogy valójában nem akarta. Ez nem csak anyában, hanem gyermekében is nyomot hagy...

Számomra ez a regény olyan volt, mint egy személyes 101-es szoba: rengeteg saját félelmemmel is szembetalálkoztam. Vajon az anyai ösztönök megjelennek bennem? Vajon milyen lesz a gyermekem? Túl szigorú/engedékeny szülő leszek? Nem lesz a gyermekem elkényeztetett/szeretethiányos? Vajon a férjemmel/élettársammal ugyanolyan tud maradni a kapcsolatunk a gyermekvállalás után? Eva is felteszi magának ezeket a kérdéseket, még ha végül nem is mindenre sikerül magában választ találni.

A könyv közepén volt egy pont, amikor úgy éreztem, nekem ez túl sok, nem bírom tovább, minél távolabb akartam kerülni a könyvtől. Végül győzött a kíváncsiság, és folytattam az olvasást, amit egyáltalán nem bántam meg! A végére lesz minden kerek, helyreállnak a mozaikok, amelyből egy kegyetlen és egyben megkapóan szép befejezés lesz. Nem tudtam sírni: félúton elakadtak a könnyeim, és befele zokogtam. Engem maximálisan megérintett és megfogott ez a történet.

Lionel Shriver tehát egy nagyon reális vallomást tár elénk, amely akár igaz is lehetne. Legszívesebben mindenkinek a kezébe adnám ezt a könyvet, akár szülő már, akár az akar lenni, akár soha nem vágyik gyermekre. Nagyon remélem, hogy olvashatunk majd más könyvet is az írónőtől magyarul.

A könyvet köszönöm a Gabo Kiadónak és Till Zsuzsannának!

Rájöttem, hogy akárcsak az emberek többsége, én is szeretek leskelődni. Persze nem kell semmi perverz dologra gondolni, egyszerűen engem is hajt a kíváncsiság. Mindig is érdekelt, milyen lehet egy elit iskolába járni, ahova nem juthat be akárki. Ahol egyenruha van, a tanárok uraimnak szólítják a diákokat, és minden olyan ősinek és rejtélyesnek tűnik. Én sosem szerettem volna ilyen helyre járni, de Harris könyve végre lehetőséget adott arra, hogy belessek a kulisszák mögé.

Urak és játékosok. Urak, akik a St. Oswald diákjai, akik latint tanulnak és kriketteznek. A játékos pedig egy szegény, egyszerű gyermek, aki titokban bejár az iskolába, minden egyes zugát felfedezi, hogy aztán beépüljön oda. Valami történik ott aztán, ami miatt 15 év múlva visszatér, hogy bosszút álljon a St. Oswaldon. Teszi ezt mindegy sakkjátszmaként: nem véletlen, hogy a fejezetek címe vagy egy sakkfigura nevét viseli, vagy pedig valami sakkal kapcsolatos fogalomét. Ezt nagyon ötletesnek találom, és a két mesélőnket is két figurával különíti el.

Az egyik mesélőnk maga a játékos, aki elmeséli a múlt és a jelen eseményeit is. Nagyon élveztem az ő szálát, érdekes volt megfigyelni, hogyan hatnak a múlt egyes eseményei arra, hogy milyen ember válik belőlünk. Szinte már-már hősnek tűnhet ő a szemünkben, ahogy észrevétlenül kijátssza a rendszert, és fügét mutat az uraknak. ez az érzés a végére megváltozik: akkor inkább már sajnáljuk őt...

A másik mesélőnk az egyik iskolai tanár, aki már 30 éve tanít a St. Oswaldban. Az ő története azt mutatja meg, miként tudja az embert magával ragadni egy intézmény olyannyira, hogy az egész életét ennek áldozza. Amikor megkezdődnek az iskola életét bomlasztó események, az úgy hat rá, mintha a saját életére tört volna valaki. Tőle rengeteget tudhatunk meg a tanárokról, akinek szinte az összes típusa megjelenik a könyvben, a diákokról, magáról az életről. Ahogy aztán a két mesélő szála összefonódik, helyére kerülnek a kirakós darabkái, és lassan világossá válik előttünk, hogyan is függ össze ennek a két embernek az élete. Hogy mennyire furcsa az, hogy olyan emberek életére, akiket alig ismerünk, vagy akikről szinte tudomást se veszünk, mekkora hatással lehet az, amit mi magunk teszünk.

Harris nálam ezzel a könyvével elérte, hogy a kedvenc szerzőim közé soroljam.

Poros itáliai falu. Még a lakóit is vékony porréteg borítja. Egyik nap olívaolaj ömlik végig a falu utcáin. Egyesek csodának vélik, de mi tudjuk, hogy ez csak egy különös család néha különös, néha átlagos tagjai életének története. 100 év 350 oldalon.

Ha visszagondolok erre a könyvre, leginkább a hangulata jut eszembe. Az a fojtogató légkör, amely egész Grottolét és a Falcone családot körbelengi. Megüli az ember gyomrát, de mégis melengeti az ember szívét, ahogy végigkövetjük a család tagjainak életét. Olyan, mintha mi magunk is leélhetnénk 100 évet velük, amely ezer évnek tűnik néha.

A történelem minduntalan megjelenik a regény lapjain. Nem is lehet ez másképp, hiszen a 20. század eseményei rengeteg ember életét érintették, nem volt ez másképp Olaszországban sem. El tudom képzelni, hogy nem csak egy, hanem több Falcone család is létezett. Ha nem is ilyen "felépítésben", de a tagjait biztos megtalálhattuk mások életében is. A tisztaság- és rendmániás nő; az anyához túlságosan ragaszkodó, a politikában aktív férfi; a lány, akit megfojt a falu légköre, és Párizsig menekül, hogy aztán rájöjjön, önmaga elől nem futhat el.

Rengeteg képből áll össze a történet, kicsit olyan, mintha egy családi albumot lapozgatnánk. Venezia elkapja a lényeges és a lényegtelen pillanatokat egyaránt, és tollával festi meg előttünk. A sorsát senki nem kerülheti el, és az elfutás sem segít. Ahogy Gioia is rájön, önmagunk elől tényleg nem menekülhetünk el. Szembe kell néznünk a sorsunkkal, el kell fogadnunk a gyökereinket, meg kell békélnünk a múlttal. Csakis ekkor van lehetőségünk rá, hogy a végzetünkkel dacolva változtassunk jelenünkön, múltunkon.

Rögtön azzal kell kezdenem, hogy ez a könyv számomra eléggé kilóg a Vörös Pöttyös Könyvek közül. Sokkal komolyabb a hangvétele, mint a többi, a sorozatban megjelent regénynek, és semmi természetfeletti elem nincs benne.

Lou szorult helyzetbe kerül, mikor kiselőadási témát kell választania az egyik tanórán. Hiába nagyon okos, az emberek előtti szereplés, egyáltalán a kommunikáció nehezen megy neki. Végül a hajléktalanságot választja, és nem sejti, hogy ez mennyire fel fogja borítani addigi életét, világképét. Megismeri No-t, a 18 éves hajléktalan lányt, és mindenáron segíteni akar neki. De vajon képes-e No annyi év után az utcán újrakezdeni az életét?

Nem könnyű olvasni ezt a könyvet, egyrészt a hosszú, elmélázó mondatok miatt (amihez persze az ember lassan hozzászokik, sőt, azt vettem észre magamon, hogy én is elkezdtem ilyen hosszú mondatokban gondolkodni a könyv olvasása során...), másrészt pedig a regény fojtogató hangulata ránehezedik az emberre. Lounak rengeteg mindennel kell megbirkóznia, és nem mindig a legderűlátóbb. Ráadásul olyan dolgokat is elénk tár, amellyel az ember nem szeret szembesülni.

Az egyik ilyen, hogy az emberiség milyen szintet elért a technikai fejlődésben, és mégis képtelen a hajléktalanság problémáját orvosolni. És ezzel nem csak Franciaország, a könyvbéli események színhelye, hanem egyre több ország kénytelen szembenézni. Nem sokáig lehet már halogatni a kérdés megoldását, hiszen a válság hatására még többen kerülnek az utcára, és próbálják élni az életüket, ha ezt életnek lehet nevezni....

Sajnos Lou észjárása annyira távol áll tőlem, hogy ez kicsit lerontotta számomra a könyvet. A történet nem hosszú, egy nap alatt elolvasható, én megvallom őszintén, hogy igyekeztem is minél hamarabb végezni, mert annyira nyomott lett tőle a kedvem. Viszont nem bántam meg az olvasását, kellenek az olyan könyvek, amelyek az élet kevésbé szép oldalát mutatják meg számunkra. Jó lenne, ha ez a regény minél több fiatalhoz eljutna, hogy okuljanak, tanuljanak belőle.

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Ez a regény is azon könyvek közé tartozik számomra, amelyről sokat hallottam, olvastam, de nem számítottam rá, hogy kedvenccé válik majd. A Millennium folyóirat és Lisbeth Salander története maximálisan túltejesítette az elvárásaimat.

Kezdjük a krimi rész boncolgatásával. Egy különös bűnesettel állunk szemben: az 1960-as években nyomtalanul eltűnik egy lány egy lezárt szigetről. Az idős Henrik Vanger, akinek nagy kedvence volt a kislány, pedig minden egyes szülinapja alkalmával kap valakitől egy lepréselt, üveg alá helyezett virágot, amely Harrietre emlékezteti. Egy vágya van csak: megtudni, mi lett a kislánnyal, ki ölte meg őt. Bevallom őszintén, hiába kaptam annyi mozaikkockát a kezembe, még sem tudtam magamtól megoldani a rejtélyt. A nyomozás eléggé részletesen be van mutatva, minden egyes apró mozdulatot megismerhetünk. Ez ne riasszon el senkit, mert ettől egyáltalán nem válik unalmassá a könyv, csak az elején kicsit lassabban csordogálnak az események. Aztán a második felében meg nem győzzük kapkodni a fejünket, és mind a húsz körmünket lerágjuk. Csavaros és okos krimi, a kedvencem! :)

A könyvnek mindemellett van egy másik vetülete is. A nők kiszolgáltatottságáról, a családon belüli erőszakról beszél nyers őszinteséggel. Merthogy hiába van Svédországban kolbászból a kerítés, ugyanolyan emberek élnek mögötte, mint bárhol másutt. Lisbeth Salander a legjobb példa rá, hogyan lesz valakiből a tökéletes áldozat. Még szerencse, hogy Lisbeth tökösebb annál, hogy hagyja magát teljesen kihasználni. Sajnos a való életben nagyon kevés nőnek van ereje és bátorsága szembeszállni azzal, aki erőszakot tesz rajta. A rendőrség pedig nem nyújt kielégítő megoldást a problémára. És akkor még nem is beszéltünk azokról a gyerekekről, akiket kiskorúktól kezdve bántalmaznak, és ezzel örökre megsebzik őket, láthatatlanul....

Mindemellett Larsson mestere a hangulatkeltésnek. Szinte éreztem a bőrömön a mínusz 15 fokos hideget, a félelem pedig jó pár résznél torkon ragadott, még hogyha az események nem is velem történtek, és én biztonságban feküdtem az ágyamban. A könyv hatása alól még az olvasása után is nehéz szabadulni, beleeszi magát az ember bőrébe.

Alig várom, hogy olvashassam a trilógia következő részeit, amelyek A lány, aki tűzzel játszik és A kártyavár összedől. Stieg Larsson meg elmehet a fenébe, hogy olyan korán meghalt, és nem olvashatok tőle ezeken kívül már más könyvet!

Ki ne örülne annak, ha egy óra alatt kiolvashatna egy közepesen hosszú könyvet? Ha lenne elég energiája, hogy a szobájában folyamatos rendet tartson, és a tudása ugrásszerűen megnövekedne? Ha egy társaságban megjelenne, és ott mindenki inná a szavait?

Eddie Spinolának mindez megadatik, az MDT-48 nevű gyógyszer szedésével. Épp egy írói válság közepén tengődik, de amikor beveszi az MDT-t, minden egy csapásra megoldódik, és új távlatok nyílnak meg előtte. A Wall Street meghódítása, címlapra kerülés, 9 és fél millió dolláros lakás, semmi sem lehetetlen immáron számára! Mindezt alig egy hónap alatt éri el. Hihetetlen, ugye? Persze az ember rögtön keresi a bibit, hiszen ez túl szép, hogy igaz legyen. És mivel ez nem mese, bibi az van, nem is kicsi...

Alan Glynn elénk tárja a mai amerikai társadalom nagyon defektes értékrendjét. Minél több pénz, minél nagyobb lakás, öltönyök, örök fiatalság. Hogy ezt ki hogyan éri el, nem számít, csak mindenki rá irigykedjen. Eddie-t is megszédíti ez a világ, képtelen ellenállni a csábításának. Cserébe szinte minden nap kénytelen arra ébredni, hogy lassan nem tudja, ki is ő, hova tűnt a régi énje, és visszatérhet-e még a régi életébe? Emellett az amerikai külpolitika és a vezető réteg is rendesen megkapja a magáét.

A könyv egyik ismertetője azt írja, ez egy jelenkorban játszódó sci-fi. Ugyanis egyre több design drog jelenik meg, amelyet már szinte sikk szedni, és ezeknek egyre kiszámíthatatlanabb hatása és mellékhatásai vannak. Ki tudja, ma már a különböző laboratóriumban milyen gyógyszereket tesztelnek, ami akár az egész emberi tudat átformálásra képes lehet.

A regény mindemellett megmutatja, milyen könnyen elcsúszhat az egész életünk egyetlen rossz döntés miatt. Ugyanis ez egy lavinát indíthat el az életünkben, és ha egyszer az örvény magába szippant, nem szabadulhatsz többé. Az biztos, hogy nem egyhamar fogok a történet hatása alól szabadulni, amit egyáltalán nem bánok, és ezek után a most éppen a mozikban futó filmváltozatra is nagyon kíváncsi lettem.

A könyvet köszönöm a Partvonal Kiadónak!

Bubastis népe a Földről menekült el, hogy új életet kezdhessen. De a bolygó nem fogadta tárt karokkal, mérges növényei nem nyújtottak táplálékot, a xenobaktériumok pedig megbetegítették az embereket. Aztán jött Cat Turney, a tudós, aki megmentette Bubastist az éhezéstől. Történetünk idején már 20 éve ő a főkormányzó, Bubastis virágzik, de neki ennyi nem elég: meg akarja védeni a bolygót a Földtől, és a társadalmat is át kívánja formálni. De vajon mekkora árat hajlandó ezért megfizetni?

Sansa regényének számomra két síkja van. Egyrészt ott van a felszín, az izgalmas történet, a pörgős cselekmény, a remek karakterek és párbeszédek. Másrészt viszont a könyv fontos, ma is nagyon aktuális társadalmi problémákat boncolgat, leginkább a nők társadalmi helyzetével és megítélésével kapcsolatban. Ugyanis a Földet elhagyva a régi berögződések még mindig nem változtak: a férfiak és a nők helyzete eltérő, máshogy ítélik meg őket, és ez legtöbbször nem válik a nők előnyére...

Cat Turney ez ellen próbál harcolni. Ő az egyik legérdekesebb és legkülönlegesebb főhősnő, akivel eddigi olvasmányaim kapcsán találkoztam. Nem illeszthető be egyetlen skatulyába sem, nem hajlandó a klasszikus sémákat követni. Bő cuccokat hord, alpári módon beszél, és nem a saját, hanem a társadalom érdekeit helyezi előtérbe. Rengeteg titok veszi körül, ami még inkább növeli a személye körülötti kultuszt. A regény többi szereplője is jól kidolgozott karakter, de egyik sem ér a nyomába Turneynek.

Már maga az is nagyon érdekes a történetben, hogy a főbb karakterek mind nők. Az ő sorsuk, érzéseik, vágyaik vannak a középpontban. Jelentősebb férfi szereplők is vannak, de az ember úgy érzi, most kivételesen ők a mellékszereplők. Amit én bevallom őszintén, egyáltalán nem bánok. :)

A történetről nehéz lenne spoilerek nélkül beszélni, de a lényeg, hogy engem elszórakoztatott, elgondolkodtatott a könyv, végig élveztem az olvasását, és néha már tövig rágtam a körmöm, mi fog vajon még a szereplőkkel történni. :)

Sansa regénye sajnos még nem jelent meg, remélem, hogy valamelyik kiadó lát majd potenciált benne, és egy csodálatos borítóval foghatom majd a kezembe a regényt. :)

Christopher egy 15 éves kisfiú, aki holtan találja az utcában lakó hölgy kutyáját, és megfogadja, hogy kinyomozza, ki ölte meg, és minderről könyvet is ír. Ebben még nem lenne semmi különleges, ha nem Asperger-szindrómában szenvedne (amit az autizmus enyhébb fajtájának tartanak egyesek), és ezáltal a vele történő eseményeket teljesen más szemszögből közelíti meg, mint a nagy többség...

Mindig is érdekelt, hogy hogyan gondolkodnak az olyan emberek, akik valamilyen mentális betegség miatt másképpen érzékelik a körülöttünk lévő világot. Christopher nem szereti a sárga és barna színű dolgokat, betegesen retteg attól, hogy hozzáérjenek, de remekel matematikában és űrhajós szeretne lenni. Nem tud mit kezdeni az emberekkel, az arckifejezéseikkel és hogy nem mindig azt mondják, amit gondolnak valójában.

Nem lehet egyszerű egy ilyen betegséggel megbirkózni, sem annak, aki szenved benne, sem a környezetének. A külvilág nem igazán képes megérteni, mit is érez ő, és amit az emberek nem értenek, attól félnek. Könnyebb valakit dilisnek és nem normálisnak bélyegezni, mint megpróbálni jobban átérezni az ő helyzetüket. Így viszont rengeteg problémával kell megküzdeniük, és az emberek megnehezítik az amúgy is nehéz életüket. És sajnos azt kell mondjam, hogy én is azok közé tartozom, akik néha félnek tőlük, pont ezért is szeretem az ilyen könyveket, amelyek még ha fikciók is, de tanulhatok belőlük, mert akár igaz is lehetne.

Daniel Keyestől a Virágot Algernonnak és Elizabeth Moontól A sötét sebessége is hasonló témákat boncolgatnak, és mindhárom könyvből rengeteget tanulhatunk. Engem mindhárom könyv nagyon mélyen megérintett, és az ilyen könyvek miatt érzem, hogy érdemes olvasni, hogy mennyire jó, hogy akiknek ennyi tehetsége van és ilyen fontos témákban meg tudnak szólalni, tollat ragadnak és megírják nekünk azt, amiről mi oly keveset tudunk csak.

(plusz egy csillag)

Kedves olvasóim, kérlek, felejtsétek el egy időre a Csokoládét. Harris itt egy teljesen más oldaláról mutatkozik be. Kékszeműfiú webnaplójába tekinthetünk be, egyszerre olvashatjuk privát és nyilvános bejegyzéseit. De vajon melyik tartalmaz több igazságot?

A téma nagyon aktuális, amelyhez az írónő hozzányúl. A valóság és a online világ összefonódása, az, hogy az internet segítségével szinte annak adjuk ki magunkat, akinek szeretnénk. Ha akarnám, lehetnék 90 éves aggastyán vagy naiv 14 éves. Kérdés, hogy ki mihez tud kezdeni ezzel a (látszólagos) szabadsággal. Kékszeműfiú például úgy érzi, hogy csak az online világban lehet az, aki mindig is szeretett volna lenni. A kérdés, hogy ez helyettesítheti-e a valódi életét?

Persze azért Harris itt sem hazudtolja meg önmagát: a színeknek, ízeknek, hangoknak itt is nagy jelentőség jut. Érdekes volt számomra a szinesztéziáról olvasni, amely azt jelenti, hogy valaki képes például a hangokhoz illatokat, színeket vagy ízeket párosítani. Ennek a jelenségnek fontos szerepe van a történet során is. Emellett még felsorolni is nehéz, milyen sok mindent tartalmaz ez a regény: anya-gyermek kapcsolat, testvéri kapcsolatok, harag, gyűlölet, igazságkeresés, a látszat hatalma...

Az írónő mestere annak, hogy olyan atmoszférát teremtsen a könyveiben, ami rabul ejti az embert, és ami alól még sokáig nem tud szabadulni. A Kékszeműfiú is ilyen, főleg, hogy mire a történet végére érünk, már csak azon pörög az agyunk, hogy mi is történt? Mit is olvastunk most? Hol van a hazugságban az igazság és az igazságban a hazugság? A hangulat megteremtéséhez hozzájárul az is, hogy kékszeműfiú minden egyes bejegyzéséhez tartozik egy dal, amelynek szövege, hangulata mindig illeszkedik a szöveghez. Érdemes ezek közül néhány számot meghallgatni, vagy akár az összest is.

Harris számomra most sem okozott csalódást, bár egyáltalán nem bánnám, ha legközelebb kevésbé lenne beteg a könyve. Jó lenne ismét kellemesebb vizekre evezni vele...