Rájöttem, hogy akárcsak az emberek többsége, én is szeretek leskelődni. Persze nem kell semmi perverz dologra gondolni, egyszerűen engem is hajt a kíváncsiság. Mindig is érdekelt, milyen lehet egy elit iskolába járni, ahova nem juthat be akárki. Ahol egyenruha van, a tanárok uraimnak szólítják a diákokat, és minden olyan ősinek és rejtélyesnek tűnik. Én sosem szerettem volna ilyen helyre járni, de Harris könyve végre lehetőséget adott arra, hogy belessek a kulisszák mögé.

Urak és játékosok. Urak, akik a St. Oswald diákjai, akik latint tanulnak és kriketteznek. A játékos pedig egy szegény, egyszerű gyermek, aki titokban bejár az iskolába, minden egyes zugát felfedezi, hogy aztán beépüljön oda. Valami történik ott aztán, ami miatt 15 év múlva visszatér, hogy bosszút álljon a St. Oswaldon. Teszi ezt mindegy sakkjátszmaként: nem véletlen, hogy a fejezetek címe vagy egy sakkfigura nevét viseli, vagy pedig valami sakkal kapcsolatos fogalomét. Ezt nagyon ötletesnek találom, és a két mesélőnket is két figurával különíti el.

Az egyik mesélőnk maga a játékos, aki elmeséli a múlt és a jelen eseményeit is. Nagyon élveztem az ő szálát, érdekes volt megfigyelni, hogyan hatnak a múlt egyes eseményei arra, hogy milyen ember válik belőlünk. Szinte már-már hősnek tűnhet ő a szemünkben, ahogy észrevétlenül kijátssza a rendszert, és fügét mutat az uraknak. ez az érzés a végére megváltozik: akkor inkább már sajnáljuk őt...

A másik mesélőnk az egyik iskolai tanár, aki már 30 éve tanít a St. Oswaldban. Az ő története azt mutatja meg, miként tudja az embert magával ragadni egy intézmény olyannyira, hogy az egész életét ennek áldozza. Amikor megkezdődnek az iskola életét bomlasztó események, az úgy hat rá, mintha a saját életére tört volna valaki. Tőle rengeteget tudhatunk meg a tanárokról, akinek szinte az összes típusa megjelenik a könyvben, a diákokról, magáról az életről. Ahogy aztán a két mesélő szála összefonódik, helyére kerülnek a kirakós darabkái, és lassan világossá válik előttünk, hogyan is függ össze ennek a két embernek az élete. Hogy mennyire furcsa az, hogy olyan emberek életére, akiket alig ismerünk, vagy akikről szinte tudomást se veszünk, mekkora hatással lehet az, amit mi magunk teszünk.

Harris nálam ezzel a könyvével elérte, hogy a kedvenc szerzőim közé soroljam.

Talán még tavaly év végén vagy az év elején hallottam először a Holtak világáról. Bevallom őszintén, akkor kissé húztam a számat: mit akar ez a két fiatal srác, és már rögtön trilógiával indítani? Szóval szkeptikus voltam rendesen. Aztán a moly.hu-n többen is dicsértek a könyvet, a srácok pedig maguk is tagjai az oldalnak. Mivel szimpatikusnak találom őket, gondoltam, mégiscsak teszek egy próbát a könyvükkel.

Soha nem olvastam még zombis történetet könyvben, leszámítva az Anita Blake könyveket. Zombi apokalipszissel eddig csak a filmvásznon találkoztam, és bár nem nevezhetem magam a műfaj rajongójának, de jót szórakoztam ezeken a történeteken. A Holtak világától sem vártam eleinte többet, mint hogy szórakoztasson, kapcsoljon ki. Ezt maradéktalanul teljesítette is.

Az történet elején rögtön egy katonai bevetésbe csöppenünk, amelynek egy laktanya megtisztítása a célja az élőhalottaktól. Nekem ennél a résznél kicsit túl sok volt a különböző fegyverek ecsetelése, de a könyv folyamán ez már kevesebb lett, és volt zavaró. Számomra az események onnantól váltak izgalmasabbá, amikor Andrássy megtalálja Kozma András naplóját, és megismerhetjük, hogy hogy is kezdődtek az események, hogyan is vált a világunk a Holtak világává.

Nagyon nagy pozitívuma a könyvnek, hogy Magyarországon játszódik, magyar szereplőkkel, és a történetvezetés sem hollywoodi, hanem inkább az itthoni körülményekhez igazodik. Bár már az alcím is a jóslatot emeli ki, sajnos erről ebben a kötetben még nem sokat tudunk meg azon kívül, hogy Andris erre alapozva jön rá nagyon hamar, hogy a holtak életre keltek, és minél hamarabb cselekedni kell. Bár persze a környezete eléggé szkeptikus eleinte, elég hamar megérkeznek arról a hírek, hogy Andrisnak igaza van. Ennek ellenére ő mégsem válik egyfajta szuperhőssé mindenki számára, mint ahogy az amerikai filmekben lenni szokott, inkább csak a hozzá legközelebb állók tudják, hogy mennyit köszönhetnek neki. A végkifejlet tudatában ez egy kulcsmomentum, hogy nem ő válik vezetővé, bármennyire is neki kéne annak lennie.

Ami nekem kevésbé tetszett a regényben, hogy a vége felé már nagyon az akciók felé megy el a történet, kevésbé koncentrál a lelki háttérre. A legvégét is összecsapottnak érzem. Emellett azért még érződik, hogy a srácok kezdő írók, még nem teljesen kiforrott a stílusuk, és nyelvtani hibákat is sikerült lelnem a könyvben. Összességében mégis azt mondhatom, hogy várom a folytatást, mert ebből a történetből még nagyon sok mindent ki lehet hozni, Szerencsére a srácok már írják a folytatást, mi meg türelmetlenül várjuk a végeredményt. :)

Aki többet szeretne megtudni a Holtak világáról, az látogasson el a könyv honlapjára, ahol rengeteg információt található, és most zajlik egy szavazás arról is, hogy milyen legyen a második rész borítója.

Emese még kislány volt, amikor egyik nap anyukája felküldi őt a padlásra, hogy hozzon le valamit neki. Ezután az anyukája eltűnik, és hiába ígérte, nem tér vissza... Emesének édesapjának egyedül kell megbirkóznia a kamasz lánya nevelésével, miközben még éjjel titokzatos kirándulásokat tesz. Vajon milyen titkokat rejt az Ólomerdő, amelyet Emese akarata ellenére is lát? És hová ment az édesanyja?

Kleinheincz Csilláról leginkább sci-fis körökben hallottam, de eddig még egyetlen könyvét sem olvastam el. Úgy gondoltam, az Ólomerdő jó lehet ismerkedési alapnak a műveivel, és talán nem is választottam rosszul. Bár kevésbé mesés műre számítottam, de nem bántam meg, hogy elolvastam.

Emese a maga 12 évével elég irritáló kamasz, őt egészen a történet végéig nem nagyon tudtam megszeretni. Inkább az édesapja volt szimpatikusabb, és mellette Rabonbán, a titokzatos lovag vált még kedvencemmé. Furcsa volt először Gödöllőről olvasni, de a hétköznapi helyszíneket elég hamar felváltja a Rengeteg és az Ólomerdő. Az itt játszódó részek már sokkal jobban tetszettek, szerettem volna minél inkább megismerni a tündérek világát, szabályait. Sok, számomra teljesen új elemmel találkoztam, amely nagyon tetszett, ilyen a tündérek ígérete, amelynek ára van, ha megszegik, a sorsfolyó vagy az Ólomerdő fémes fái.

A karakterekben nagyon tetszett az, hogy senki sem tökéletes, nem fekete-fehérek. Mindenkinek van valami esendősége, valami olyan fájdalom a múltjában, ami miatt nem lehet teljes mértékben utálni, még ha alapvetően ártó szándékú is. A saját terhüket vagy átkukat cipelik, és kit kevésbé, kit jobban megvisel ez. Mindemellett ki kell még emelni, hogy Csilla nagyon szépen ír. Ez főleg az Ólomerdő leírásánál látszik. Sok népi eredetű szót is használ, ami eleinte furcsán hat a szövegben, de az ember könnyen hozzászokik.

A könyvnek inkább a második fele tetszett számomra, és szerencsére lesz majd folytatása is, bár nem tudni, még mikorra készül el, de a könyv önmagában is teljesen élvezhető. Fogok én még olvasni az írónőtől, ebben biztos vagyok.

Sherrilyn Kenyon nevével egyre többször találkoztam, sokan a legjobb paranormal fantasy műfajban alkotó szerzőnek tartják. Ennek ellenére még csak most jutottam el odáig, egy moly.hu-s találkozónak köszönhetően, hogy kezembe vegyek tőle valamit.

Az Álomszerető a Dark Hunter, vagyis a Sötét vadász sorozat (az Ulpius Sötét vágyak vadásza címen jelenteti meg a sorozatot, de én maradok a Sötét vadásznál) előkészítő kötete. Itt még nem vámpírok szerepelnek, hanem a görög mitológia elevenedik meg előttünk a modern korba ágyazódva. Itt jegyezném meg, hogy a fülszöveg nagyon félrevezető, az alapján valami középkori történetre gondoltam, pedig a történet a 2000-es években játszódik. Újabb fekete pont az Ulpius-nak.

Ami nekem nagyon elnyerte a tetszésemet a könyvben, az a humor. Már az első oldalakon nagyokat nevettem, és bár a végére inkább már a szerelmes részek voltak túlnyomó többségben, a humor mégis mindvégig megmarad. A másik, ami engem megfogott, hogy a hősnője nem egy tipikus tökéletes, hosszú combú, topmodellkülsejű maca, hanem egy átlagos nő, aki egyáltalán nem tartja magát szépnek. Grace egész karaktere olyan reális, dolgozó nő, akinek megvannak a maga lelki problémái, múltbeli kísértetei. Nem csoda, hogy amikor az isteni külsejű Iulianosz betoppan az életébe, kisegérnek érzi magát. Bevallom, én is így éreznék. :)

A görög mitológia szerepeltetése is nagyon jó ötlet volt, nem éreztem erőltetettnek a különböző istenek megjelenését. Még akár többet is el tudtam volna képzelni a megjelenésükből. :) Selenét, Grace barátnőjét is nagyon megkedveltem, kellően szeleburdi karakter, megjelenése mindig feldobja a történetet.

Ami már kevéssé tetszett számomra, az túlzott romantika. Nekem az erotikus részekkel nem volt bajom, viszont a végére túlságosan arról szólt már a történet, hogy jaj de belepusztul Grace és Iulianosz is, ha elveszítik egymást. Rendben, ez még egyszer-kétszer leírva elviselhető, de amikor már tucatszorra olvasom, zavaróvá és erőltetetté válik. Enélkül is elhiszem, hogy nagyon szeretik egymást. :D

Azt kell hogy mondjam, hogy hibái ellenére is tetszett a könyv, kellemes kikapcsolódást nyújtott. Mindenképp szeretnék belekezdeni a Sötét vadász sorozatba, amelynek itthon az első része Éjféli vad címen jelent meg. Kint már novelákkal együtt 2 része van a  sorozatnak (beleértve az Álomszeretőt is), itthon most jelenik meg majd a hatodik kötet Pokoli tűz címen. Lehet, hogy nemsokára én is teljes mértékben Kenyon rajongójává válok. :)

Poros itáliai falu. Még a lakóit is vékony porréteg borítja. Egyik nap olívaolaj ömlik végig a falu utcáin. Egyesek csodának vélik, de mi tudjuk, hogy ez csak egy különös család néha különös, néha átlagos tagjai életének története. 100 év 350 oldalon.

Ha visszagondolok erre a könyvre, leginkább a hangulata jut eszembe. Az a fojtogató légkör, amely egész Grottolét és a Falcone családot körbelengi. Megüli az ember gyomrát, de mégis melengeti az ember szívét, ahogy végigkövetjük a család tagjainak életét. Olyan, mintha mi magunk is leélhetnénk 100 évet velük, amely ezer évnek tűnik néha.

A történelem minduntalan megjelenik a regény lapjain. Nem is lehet ez másképp, hiszen a 20. század eseményei rengeteg ember életét érintették, nem volt ez másképp Olaszországban sem. El tudom képzelni, hogy nem csak egy, hanem több Falcone család is létezett. Ha nem is ilyen "felépítésben", de a tagjait biztos megtalálhattuk mások életében is. A tisztaság- és rendmániás nő; az anyához túlságosan ragaszkodó, a politikában aktív férfi; a lány, akit megfojt a falu légköre, és Párizsig menekül, hogy aztán rájöjjön, önmaga elől nem futhat el.

Rengeteg képből áll össze a történet, kicsit olyan, mintha egy családi albumot lapozgatnánk. Venezia elkapja a lényeges és a lényegtelen pillanatokat egyaránt, és tollával festi meg előttünk. A sorsát senki nem kerülheti el, és az elfutás sem segít. Ahogy Gioia is rájön, önmagunk elől tényleg nem menekülhetünk el. Szembe kell néznünk a sorsunkkal, el kell fogadnunk a gyökereinket, meg kell békélnünk a múlttal. Csakis ekkor van lehetőségünk rá, hogy a végzetünkkel dacolva változtassunk jelenünkön, múltunkon.

Rögtön azzal kell kezdenem, hogy ez a könyv számomra eléggé kilóg a Vörös Pöttyös Könyvek közül. Sokkal komolyabb a hangvétele, mint a többi, a sorozatban megjelent regénynek, és semmi természetfeletti elem nincs benne.

Lou szorult helyzetbe kerül, mikor kiselőadási témát kell választania az egyik tanórán. Hiába nagyon okos, az emberek előtti szereplés, egyáltalán a kommunikáció nehezen megy neki. Végül a hajléktalanságot választja, és nem sejti, hogy ez mennyire fel fogja borítani addigi életét, világképét. Megismeri No-t, a 18 éves hajléktalan lányt, és mindenáron segíteni akar neki. De vajon képes-e No annyi év után az utcán újrakezdeni az életét?

Nem könnyű olvasni ezt a könyvet, egyrészt a hosszú, elmélázó mondatok miatt (amihez persze az ember lassan hozzászokik, sőt, azt vettem észre magamon, hogy én is elkezdtem ilyen hosszú mondatokban gondolkodni a könyv olvasása során...), másrészt pedig a regény fojtogató hangulata ránehezedik az emberre. Lounak rengeteg mindennel kell megbirkóznia, és nem mindig a legderűlátóbb. Ráadásul olyan dolgokat is elénk tár, amellyel az ember nem szeret szembesülni.

Az egyik ilyen, hogy az emberiség milyen szintet elért a technikai fejlődésben, és mégis képtelen a hajléktalanság problémáját orvosolni. És ezzel nem csak Franciaország, a könyvbéli események színhelye, hanem egyre több ország kénytelen szembenézni. Nem sokáig lehet már halogatni a kérdés megoldását, hiszen a válság hatására még többen kerülnek az utcára, és próbálják élni az életüket, ha ezt életnek lehet nevezni....

Sajnos Lou észjárása annyira távol áll tőlem, hogy ez kicsit lerontotta számomra a könyvet. A történet nem hosszú, egy nap alatt elolvasható, én megvallom őszintén, hogy igyekeztem is minél hamarabb végezni, mert annyira nyomott lett tőle a kedvem. Viszont nem bántam meg az olvasását, kellenek az olyan könyvek, amelyek az élet kevésbé szép oldalát mutatják meg számunkra. Jó lenne, ha ez a regény minél több fiatalhoz eljutna, hogy okuljanak, tanuljanak belőle.

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!