A Rubinvöröst egyetlen délután alatt elolvastam, nem meglepő hát, hogy nagyon vártam már, hogy megkaparintsam a Zafírkéket. Viszont hiába volt már a polcomon decemberben, a vizsgák miatt várnom kellett, és csak januárban merülhettem el újra Gwendolyn és Gideon kalandjaiban.

Tartottam tőle, hogy a második kötet nem fogja tudni hozni az első színvonalát, humorát, de szerencsére kellemesen csalódtam, sőt, nekem ez a rész még jobban is tetszett. Szerintem ez annak is köszönhető, hogy már egy ismerős világba tértem vissza, ahol már tudtam, hogy szívesen időzök. Most már Gwendolyn se idegesített annyira, mint a Rubinvörösben, sőt, itt már egész megszerettem. Bár még csak pár nap telt el a történet szerint, Gwen már ennyi idő alatt is sokat változik, előnyére.

A humor itt sokkal erősebb volt, sokszor hangosan felnevettem. Köszönhető ez java részben az új szereplőnek, Xemeriusnak, a vízköpőnek, akinek egyes megszólalásain percekig lehet nevetni. Bár úgy olvastam, sokan erőltetettnek érezték a karakterét, számomra teljesen beleillett a könyvbe.

Ami a fő történetszálat illeti, abban szerintem most kicsit kevesebbet haladtunk, mint az előző kötetben, de azért megtudhattunk néhány új dolgot, és olyanok is megerősítést nyertek, amelyet eddig csak sejtettünk. Érezhető, hogy Gier a befejező részre tartogatja az összes munícióját. Azért unatkozni itt sem fog az, aki belemerül a Zafírkékbe, de ez a rész sokkal inkább karakterközpontú, és az érzelmi szálak kerülnek előtérbe.

A regény végén található kód megfejtése pedig azt mutatja, érnek majd még minket meglepetések. Remélem az írónő nem szúrta el a harmadik részt sem, és a végén azt mondhatom majd, hogy igen, ez egy igazán jó sorozat volt. De ennek megállapításáig, vagyis a Smaragdzöld megjelenéséig még lehet, hogy őszig várnunk kell...

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Egy újságíró azt írta, a világ két részre oszlik: akik már olvasták A hobbitot és A Gyűrűk Urát, és akik csak olvasni fogják. Szégyen, nem szégyen, én eddig a második kategóriába tartoztam, de most már félig átléptem az elsőbe. :) Ugyanis a karácsonyfa alatt várt A hobbit legújabb kiadása, és nem is vártam túl sokat az olvasásával.

A hobbitot olvasni olyan, mintha Tolkien lenne a nagypapám, aki elmeséli nekem Zsákos Bilbó kalandjait. Nemcsak a mesés rész miatt, hanem mert a könyvben vannak "kiszólások" is, amitől az olvasó tényleg úgy érezheti, hogy csak neki mesélnek. A regénynek egyetlen unalmas pillanata sincs, telis-tele van kalandokkal, de az ember egyáltalán nem érzi túlzsúfoltnak. Bár Bilbó előtt ne nagyon emlegessétek a kaland szót, mert a Zsákos fele rögtön eliszkol előletek. :)

A történetnek köszönhetően bepillantást nyerhetünk Középfölde világába. Találkozhatunk tündékkel, koboldokkal (más néven orkokkal), óriásokkal, törpökkel.. A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően egyikük sem volt számomra teljesen ismeretlen, mégis itt tudtam meg igazából többet ezekről a különféle, hol békében, hol viharosabban együtt élő népekről. A legérdekesebbek számomra a koboldok és a sasok voltak, de persze a többi lénnyel is jó volt megismerkedni. A könyvben található rúnák megfejtésébe pedig nagy élvezettel vetettem bele magam. :)

Mesés és fantasy elemek keverednek ebben a regényben, de itt még a mese kerekedik felül: sokkal kevésbé sötét a hangulata, mint A Gyűrűk Urának, és a humor is jelen van, amelynek leginkább Zsákos Bilbó a forrása, de a törpöket sem kell félteni. :) Tán senki sem fog meglepődni, ha elárulom, a gyűrű már itt feltűnik, de még semmi negatívumait nem észleljük, Tolkien csak a pozitívumait mutatja meg nekünk. Ezért is leszek igazán kíváncsi A Gyűrűk Urára könyvben, mert ott már egészen más a helyzet...

Aki úgy érzi, A Gyűrűk Ura három része túl nagy falat lenne számára, mégis szívesen megismerkedne Tolkiennel és Középfölde világával írásban (is), annak bátran ajánlom olvasásra A hobbitot. Az egyik legjobb mese, amivel valaha találkoztam, és komolyan, azért fogom várni, hogy gyermekem legyen, hogy vele is megismertethessem Bilbó kalandjait. :)

Nemrégiben felébredt bennem a vágy, hogy én most márpedig fantasyt szeretnék olvasni. Mégpedig igazi, klasszikus fantasyt, amely egy teljesen más világba repít el engem, ahol nem kell számolnom a valósággal. Nem mintha eddig nem kacérkodtam volna ezzel a műfajjal, lásd Őrség-könyvek, de valahogy eddig ez nem tudatosult bennem ennyire.

Hogy ez minek a hatása lehet? Talán annak, hogy megcsömörlöttem az urban, paranormális és ifjúsági fantasytől, és kicsit másra vágyom, visszatérésre a "gyökerekhez". Lehet, hogy a Lord Valentine kastélyával kezdődött, vagy pedig George R. R. Martin Jég és Tűz dala ciklusával. Mindkettő megmutatta számomra, mekkora élvezet lehet egy kitalált, mágiával, különleges lényekkel teli, hősökkel és gonoszokkal teli világban kalandozni. Ugyanis sok könyv bár tartalmaz fantasy elemeket, mégis a mi világunkban játszódik, és nem mondom, hogy ezt nem szeretem, de teljesen új helyszíneket is szeretnék felfedezni.

A következő mérföldkő Brent Weekstől Az árnyak útján, amelyet imádok és faltam minden egyes betűjét. Weeks-szel ráadásul olvastam egy interjút, amiben felsorolta a szerzőket, akik hatottak rá, így aztán még inkább kedvet kaptam egyes fantasy írókhoz. Olyan érzés ez, mintha egyszer csak kinyílt volna a szemem egy eddig számomra ismeretlen világra, és nem győzöm belevetni magam. Mint mikor egy kisgyerek belép az édességboltba, és egyszerűen azt se tudja, mit válasszon, legszívesebben mindenből enne egy kicsit.

És hogy kiktől szeretnék olvasni? J. R. R. Tolkien volt az egyik fő cél, tőle A hobbitot el is olvastam, nemsokára lesz róla poszt, tőle mindenképp sort szeretnék keríteni A Gyűrűk Urára is. Aztán Patrick Rothfuss, Robin Hobb, Raymond E. Feist Robert Jordan, David Gemmel, Peter S. Beagle, Terry Goodkind, Anne McCaffrey és még jó páran szerepelnek a listámon, akitől ideje lenne olvasni valamit. Persze a már elkezdett sorozatokat sem fogom hanyagolni. :)

Szóval lehet rá számítani, hogy mostanában több fantasy könyvről is fogok írni, de persze a többi műfaj is meg fog maradni a palettámon, mert az édességboltban sem csak cukorkák vannak. :)

Mivel is lehetne stílusosabban kezdeni az évet, mint egy féltégla könyvvel? :) Bár Weeks regénye magyarul már 2010-ben megjelent, én most jutottam el odáig, Lobo várólista-csökkentős eseményének keretén belül, hogy elolvassam. Bárcsak ne vártam volna ennyit!

Előre elnézést kérek kedves olvasóimtól, ha nem tudok kellően visszafogott és tárgyilagos lenni, de én ezt a könyvet imádtam! Nem csak magába szippantott, hogy alig akartam letenni, és a jött a "csak még egy fejezetet-effektus", hanem olyan érzésem volt, mintha egy kis időre én is a világ részévé váltam volna. Ott osontam a Telep utcáin Azothtal, Durzo Blinttel mentem gyilkos küldetésekre, és kihallgattam a király és embereinek beszélgetését. Cenaria világa egyszerre nyűgözött le és féltem tőle, ezt a földet ugyanis az orgyilkosok és szajhák uralják. Az ő szövetségeik, árulásaik és gyarlóságaik döntenek népek sorsa felett...

Azoth, aki később Kylar Sternné válik, az egyik kedvenc főhősöm lett. Mélyről indult, és kérdés, az orgyilkossá válást mennyire lehet felemelkedésnek tekinteni. Végig ez a legnagyobb dilemmája Kylarnek: a Telepen kellett volna maradnia, ahol kiszolgáltatott volt mindenki kénye-kedvének, vagy jól tette, hogy eladta a lelkét az ördögnek, aki nem más, mint az orgyilkosság művésze, Durzo Blint? Kicsoda egyáltalán Blint, akit a legtöbben csak elsuhanó árnyként ismernek? Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több kérdést és valamennyi választ is kapunk, amin aztán törhetjük jó ideig a fejünket.

Az árnyak útján olyan fantasy, aminek egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen. A legjobb jelenetek és a legmélyebb gondolatokat képviselők Kylar és Blint közös jelentei. A mester és tanítványa kapcsolat az ő esetükben teljesen új értelmezést nyer, és gyönyörűség megfigyelni, miként alakul ez a kötelék.
Ebben a könyvben nincsenek igazán jó fiúk és rossz fiúk, hanem csak kevésbé rosszak és nagyon rosszak. Senkit sem lehet piedesztálra emelni, kivéve talán Logant, Kylar barátját, de az ő jósága el is nyeri méltó büntetését... Cenariában szinte senki nem képes tiszta maradni, hiszen itt a túlélés a lényeg, és egyesek ezért bármit képesek megtenni.

Tudjátok mi a nagy szerencsém? Hogy Az árnyak útján az Éjangyal trilógia első része. Kivételesen örülök, hogy egy sorozatról van szó, és hogy a második és a harmadik rész is megjelent már, különben súlyos elvonási tüneteket produkálnék. Szóval mindenkinek ajánlom, hogy ismerkedjen meg Brent Weeks úr munkásságával, akiről nem mellesleg a könyv végén található interjúból kiderül, hogy egy piszok jó fej pasi. :) Higgyétek el, szeretni fogjátok.

A könyvet köszönöm borostyánnak és a Könyvmolyképző Kiadónak!

(és naná, hogy jár plusz csillag)

Simone Elkeles könyvéről, a Tökéletes kémiáról elég sokat hallottam már a magyar megjelenése előtt. Mind külföldi blogger körökben, mind azok körében, akik itthon olvasták magyarul, szinte egyöntetű imádatnak örvend. Szinte természetes, hogy felkeltette az érdeklődésemet, bár tartottam tőle a történet alapján, hogy ez nem teljesen az én könyvem lesz.

Ugyanis itt egy modern Rómeó és Júlia történetről van szó, csak itt nem rivális családok, hanem rivális vidékek vannak. Alex Chicagó egyik külvárosának déli részén él, ahol a bandák uralják az utcákat, míg Brittany a fehérek lakta, gazdag Északon. Mondanom se kell talán, hogy Alex lett az egyik kedvenc szereplőm. Ritka, hogy az ifjúsági irodalomban olyan karaktert szerepeltetnek, mint ő. Rengeteget káromkodik, részben spanyolul, ráadásul bandatag, aki még az iskolába is fegyverrel járkál, szóval nem a lányos anyák álma, az biztos. Pont ezért is kedvelem, mert nem sablonkarakter, és nagyon szerethető az őszintesége.

Brittany főleg kezdetben mindenben az ellentéte. Persze a könyv folyamán egyre több közös pontra derül fény az életükben. Brit eleinte nem volt szimpatikus, aztán ez valamennyit változott a könyv során. Azt szerettem a legjobban, amikor szívatták egymást Alexszel, annyi játékosság volt azokban a részekben, és sokkal jobban kifejezte a személyiségüket mint bármi más.

A könyv első fele nagyon magába szippantott a fentieknek köszönhetően, de sajnos a második része már számomra túl kiszámítható és klisés lett. Itt is voltak még jó pillanatok, de a végén és az epilógusnál már húztam a számat. Túlságosan amerikaira és rózsaszínre sikerült a befejezése.

Mégis azt kell mondjam, hogyha valaki kikapcsolódásra és romantikára vágyik, Danielle Steel és társai pedig megülik a gyomrát, az írónő könyvét bátran ajánlom. A regény egy trilógia első része (micsoda meglepetés, mi? :P), amelynek a másik két része Alex testvéreiről fog szólni. Igazán kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle Simone Elkeles, de nagy csodára nem számítok. :)

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

A Méregnaplók trilógia első része kellemes kis olvasmány volt, de érződött rajta, hogy a karakterek és az egész történet még nincs kiforrva. Bevallom őszintén, nem vártam túl sok mindent a folytatástól, de nagy meglepetés ért.

Ugyanis a második rész már sokkal izgalmasabbra sikerült és kidolgozottabb is. Jót tett a történetnek, hogy már nem csak egy helyszínen játszódik a nagy része, hanem most már kimozdulunk a Hulne-apátság területéről. Az utazás, főleg Jessamine útja pedig sok izgalmat és érdekességet tartogat. Mind a két főszereplőnk, Gyom és Jessamine is nagyon sokat változik, ki előnyére, ki hátrányára. Érdekes összevetni, hogy milyenek voltak ők még az első rész elején, és hova jutnak el a második rész végére. Nem kevesen fognak meglepődni ezen...

Ami kedves volt szívemnek, hogy még többet olvashattunk a növényekről, a hatásukról, természetesen a mérgekről is megtudunk egyet s mást. Akár azt is mondhatjuk, ők a könyv harmadik szereplői, hiszen hol hátráltatják, hol segítik a szereplőinket a maguk módján. Amit viszont sajnáltam, hogy ez a rész is elég vékonykára sikeredett, olvastam volna még tovább és tovább. :)

A harmadik, befejező rész megjelenését a Goodreads idén áprilisra írja, bár még se borítója, se címe, se fülszövege nincs. Reménykedem benne, hogy még idén megtudhatjuk itthon is, hogyan végződik Gyomék története.

A könyvet köszönöm a Lybrum Kiadónak!

Ui.: Ennek a résznek sokkal jobban tetszik a borítója, mint az előzőé.

Rengeteget hallottam már a Végjátékról, de jó pár évig a beszerezhetetlen kategóriába tartozott, ha fel is tűnt egy példány antikváriumban, akkor is csak pofátlanul magas áron lehetett megvenni. A Dáin Kiadó sokak örömére újra megjelentette a regényt, nagyon igényes kiadásban és új fordításban.

A jó értékelések ellenére sem gondoltam, hogy Card műve ennyire meghatározó lesz számomra. A jó sci-fi nekem az, amely nemcsak izgalmas, hanem elgondolkodtató is. A Végjáték pedig tipikusan olyan könyv, amit hiába teszel le, befészkeli magát a gondolataid közé. Olyan mélyre ás le a gyermeki lélekben, amelyet csak kevesen tesznek meg, főleg a sci-fi műfajában. Ender, a főszereplő fiúcska kénytelen idejekorán felnőni, és ez a lelkében is mély nyomot hagy, még akkor is, ha az átlagos kisfiúknál sokkal értelmesebb. Rajta és a két testvérének sorsán keresztül az ártatlanság elvesztését, a felnőttek érzéketlenségét figyelhetjük meg.

Amikor történet magával sodort, csak tövig rágtam a körmöm az izgalomtól, amikor viszont feleszméltem, hogy ami a katonaiskolában történik, valójában gyerekekkel történik, akkor sírhatnékom támadt. Vajon fel lehet-e gyerekeket áldozni egy magasabb rendű cél érdekében? Elvehetjük-e valakitől a gyermekkorát azért, hogy megpróbáljuk megmenti az emberiséget? Egyáltalán szabad-e elhajszolni valakit a teljesítőképessége határárig, legyen az felnőtt vagy csak egy gyerek? Ezeket és még rengeteg más kérdést is felvet a könyv, amelynek egy részét meg is válaszolja, a másik részére magunkban kell keresni a választ...

Hogy a sci-fi részről is szóljak valamit: Card egy nagyon reális jövőképet alkotott meg, aminek a megvalósulását könnyen el tudom képzelni. Pont annyi technikai és egyéb részletet kapunk, ami kielégíti SF-re vágyó lelkemet, de nem megy a történet rovására. Még akik nem szeretik annyira ezt a műfajt, ezt a könyvet ízelítőnek csak ajánlani tudom, senkinek nem fogja megfeküdni a gyomrát, és talán felkelti annyira az érdeklődését, hogy más regényt is kezébe vegyen, akár Cardtól, akár más, a műfajban alkotó szerzőtől.

Ha minden igaz, a Dáin Kiadó a regény folytatásait is meg fogja jelentetni, a második rész A holtak szószólója címet viseli, melyről egy molyos ismerősöm úgy nyilatkozott, hogy talán még az első résznél is jobb. Ezek után izgatottan várom. :)

(plusz egy csillag)

Amadea könyvszibilla barátném kérdezte tőlem, hogy lesz-e év végi összefoglaló posztom? Akkor még csak gondolkodtam rajta, de akkor jöjjön hát, lássuk csak, mit is hozott nekem 2011. :)

Kezdjünk egy pozitívummal: 2011-ben 94 könyvet olvastam el, ami 22-vel több, mint 2010-ben. :) Bár a hőn áhított 100-at nem sikerült elérni, nem bánom, és bár idén is megcélzom ezt a számot, nem keseredem el, ha nem jön össze. Ebből mindössze 12-e került ki magyar író tollából, ez elég gyatra szám, javítani kell rajta! 
Mindemellett idén 137 könyvvel gyarapítottam a magánkönyvtáram, ebben a recik, cserék, ajándékok és nyeremények is benne foglaltaknak. Maradjunk annyiban, hogy 2011-es sem a visszafogottság éve volt ebből a szempontból. :D

Az évet egy sci-fivel indítottam (Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája) és egy másikkal zártam (Orson Scott Card: Végjáték). Bár a moly.hu szerint a Méregnaplók volt az utolsó, de azt csak ma fejeztem be, én nem a 2011-es olvasásokhoz sorolom. :P
Nézzünk csak néhány kategóriát, amely a 2011-es évet jellemzi:

• Az év kellemes meglepetése: Catherine Fisher: Incarceron
  
  
• Az év csalódása: Phillip K. Dick: Az elektromos Lincoln
  
  
• A legszebb borító: Incarceron
  
  
• Legrondább borító: Patricia Briggs: Megszólít a hold
  
  
• Legjobb új sorozat, amibe belekezdtem: George R. R. Martin: Jég és Tűz Dala
  
  
• Legjobb sorozatzáró kötet: Suzanne Collins: A kiválasztott (AzÉhezők Viadala trilógia)
  
  
• Legrosszabb sorozatzáró kötet: Maggie Stiefvater: Forever - Örökké (Mercy Falls farkasai trilógia)
  
  
• Az év mélyrepülése: Rachel Caine: Az Üvegház
  
  
• A legmegrázóbb könyv: Lionel Shiver: Beszélnünk kell Kevinről

Sajnos a várólista-csökkentést nem sikerült teljesítenem, de idén újra beneveztem, és most már tényleg szeretném legyűrni azt a 12 könyvet. :) Számtalan kihívást teljesítettem a molyon, ezek közül talán az Olvasás 7 Hetére vagyok a legbüszkébb, és ezzel még könyvet is sikerült nyernem.

Hogy jövőre, affene, mindig ezt akarom írni idén mi a cél? Várólista-csökkentés, 100 könyv, de mindenekelőtt jókat olvasni és élvezettel! Nem érek szinte semmit sok elolvasott könyvvel, hogyha nem nyújtanak élményt számomra. Szóval 2012 legyen a minél jobb könyveké! :)

Minden kedves olvasómnak kívánok könyvekben és minden jóban gazdag, boldog új évet! :)

Úgy vártam már ezt a könyvet, mint a Messiást, kíváncsi voltam, Maggie hogy fogja lezárni Sam és Grace történetét. Azért volt bennem egy kis félsz, hogy nem olyan véget fog kapni, amilyet én várok. Nem sokkal azután, hogy kézhez kaptam, el is olvastam a könyvet, és vegyes érzésekkel tettem le.

Főleg a könyv első fele hozta a szokásos maggies stílust, gyönyörű mondatok, szívszorító jelentek. Leginkább a Cole - Isabel szál alakulása volt számomra érdekes. Vajon Cole megtalálja a gyógymódot anélkül, hogy belehalna a próbálkozásokba? Vajon Isabel rájön, mitől annyira üres az élete? Ráadásul Isabel apja, Tom Culpepper is olyan döntéseket hoz, ami jelentősen befolyásolja szereplőink és a farkasok sorsát.
Grace és Sam kapcsolata számomra addig volt érdekes, amíg újra tudtak találkozni, onnantól valahogy nekem már túl tökéletes volt minden. Talán azért is szimpatizáltam jobban Colékkal mert az ő kapcsolatuk olyan reális, míg Samék szerelme már szinte hihetetlen, még ha ez ember nagy ritkán találkozik is az életben ilyennel.

A könyv fő vonulata, hogy szereplőink hogyan néznek szembe önmagukkal, és hogy képesek-e együtt élni a múltjukkal, elengedni azt és új életet kezdeni. A történet második felére ez nagyjából kiderül, lezárul, de persze meg kell oldani még a farkasok problémáját is. Innentől pedig kezdődik a könyv mélyrepülése: Maggie szinte már izzadva fejezi be a könyvet, mintha már nem szívesen írná ezt meg, de muszáj, és igyekszik mindent gyorsan lezavarni. A vége bennem nagy hiányérzetet hagyott. Mikor elértem a Vége felirathoz, azt kérdeztem magamban, hogy ennyi? Ez lenne ennek a csodás sorozatnak a lezárása? Az írónő nekem ezzel csalódást okozott, és így már a könyv nem tudott bennem akkora nyomot hagyni, mint az előző részek. Lehet Amadeának van igaza, aki azt mondta nekem, hogy jobb lett volna, ha a Shiver - Borzongás megmarad önálló könyvnek...

Mindenesetre akik elolvasták a sorozat első két részét biztos nem fogják kihagyni a befejezést sem, és arra biztatok mindenkit, olvassa el és alakítsa ki a saját véleményét róla. Én fájó szívvel és kicsit keserű szájízzel engedem útjára hőseinket, és kíváncsian várom az írónő másik sorozatát, a Books of Faeriet, amelyet várhatóan meg fog jelentetni a Könyvmolyképző Kiadó.

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Szeretnék minden olvasómnak és bloggertársamnak nagyon boldog, szeretetben, könyvben, sütiben, fenyőillatban gazdag karácsonyt kívánni! Ha van kedvetek, írjátok majd meg, milyen könyveket hozott a Jézuska. :)

A Vámpírakadémia sorozat részeiben mindent Rose, a dampyr testőrtanonc szemén keresztül láthattunk. Richelle Mead úgy gondolta, érdekes lenne ezt a világot egy másik szemszögből is megmutatni, és egy spin-offot, vagyis melléksorozatot kezdett el írni Vérvonalak címen, ami egyben az első kötet címe is. A főszereplőnk itt pedig nem más, mint Sydney, az Alkimista.

Szerintem kifejezetten jót tett a Vámpírakadémiának, hogy új mesélőt és szereplőket kaptunk. Sydney számomra sokkal szimpatikusabb, mint Rose, bár őt is megszerettem, mégis Sydney gondolkodása, személyisége közelebb áll hozzám. Ő szinte Rose ellenpólusa, akit egész életében a szabályok betartására neveltek, és igyekszik is azokat következetesen betartani. Én örültem, hogy Adriant viszontláthatjuk, és elég fontos szerepe van a kötetben, és Jill és Eddie is közelebb került hozzám, bár az utóbbi számomra kicsit furcsa karakter.

Az Alkimisták világába nyerhetünk mélyebb betekintést ebben a kötetben, aminek én különösen örültem. Szerintem az ő világuk legalább van olyan érdekes, mint a moráké és dampyroké, és így a vámpírok világát is teljesen másképp láthatjuk. Sydneyt világéletében arra nevelték, hogy gyűlölje a gonosz eme teremtményeit, ráadásul egy teljesen természetes ódzkodás is van benne a vámpíroktól. Ő úgy reagál a közelségükre és tetteikre, mint ahogy szerintem mi is tennénk, ha abban a világban élnénk. Mead nagyon jól ábrázolja azt, mekkora ellentmondás alakul ki Sydneyben, amikor kezdi jobban megismerni mora és dampyr "munkatársait", és egyre több emberi vonást fedez fel bennük...

Bár a könyv első fele nem olyan pörgős, mint ahogy azt a VA könyvektől megszoktuk, de a nyugis tempó ellenére sem unalmas, ugyanis mint kiderült, rengeteg titok vár megfejtésre, amelyek egy részére még ebben a kötetben fény derül, mások miatt pedig még rághatjuk a körmünk. Bár a történet vége eléggé kiszámíthatóvá vált, remélem a következő részekben nagyobb fordulatok várnak majd ránk. A következő kötet külföldön jövő júniusban jelenik The Golden Lily címen, remélem az év végén már mi is kezünkbe foghatjuk majd. :)

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!

Lobo ebben az évben is meghirdette várólista-csökkentő játékát. Sajnos a 2011-es vállalásaimnak csak a felét tudtam teljesíteni. Na de majd 2012-ben! És most a biztonság kedvéért választottam alternatív könyveket is, amelyeket bevethetek a nagyon nem kívánt könyvek helyett.

Íme az idei tucat:

1. Baráth Katalin: A türkizkék hegedű
2. Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
3. Libba Bray: Lázadó angyalok
4. Melissa Marr: Törékeny örökkévalóság
5. Félix J. Palma: Az idő térképe
6. Rob Thurman: Éjvilág
7. Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen
8. Torey Hayden: Szellemlány
9. Brent Weeks: Az árnyak útján
10. Anne Rice: Lestat, a vámpír
11. J. D. Robb: Meztelenül a halálba
12. Guy de Maupassant: a szépfiú

És a tartalék fél tucat:

1. David Safier: Pocsék karma
2. Isabel Allende: Kísértetház
3. Szergej Lukjanyenko: Ugrás az űrbe
4. Lisa Lutz: Spellman nyomozóiroda
5. Joanne Harris: Szent bolondok
6. Gerald Durrel: Istenek kertje

Egyébként nem tudom, ki hogy van vele, de nekem rögtön megjött a kedvem a várólistás könyveimhez, amint felraktam őket a polcra. :D Remélem ez a lelkedesedés jövőre is kitart majd. :) És persze akinek van kedve, és nem tette volna még meg, csatlakozzon! :)

Végre az én blogom is téliesedett, és azt kell hogy mondjam, ez az egyik kedvenc sablonom eddig a blog történetében. :) A kép, a színei, a hópelyhek... Lehet, hogy tavasszal is meghagyom. :D Remélem nektek is tetszik. :)

A sablonért ismét Amadea-nak tartozom nagy-nagy köszönettel, és Nimának is köszönöm a közreműködését. :)

Mikor még kisebb voltam, volt egy Walt Disney karácsonyi mesekönyvem. Egyike volt a kedvenceimnek, és a Karácsonyi ének is benne foglaltatott.  Érdekes, hogy a többi mesére nem is nagyon emlékszem, de erre tisztán, teljesen előttem vannak a képek. :) Azóta fogjuk rá, hogy felnőttem, és szerettem volna megismerni az eredeti művet. Ennek most jött el az ideje, ugyanis idén kaptam meg ajándékba, és a karácsonyi hangulat megalapozásához úgyis vágytam valamire.

Kicsit tartottam attól, hogy Dickens túl nagy falat lesz nekem, hogy túlzottan szépirodalmi lesz, nem tudom majd élvezni a stílusát. Egyáltalán nem így történt, sőt! Dickens gyönyörűen ír, ahogy például a város bolti sorát megjeleníti, ízek, illatok és színek jelentek meg előttem nagyon élénken, mintha én magam is ott lettem volna. Megkaptam azt a hangulatot, amire vágytam, sikerült kiszakadnom a hétköznapokból.

Maga a történet pedig ebben a formában még jobban tetszett, mint gyerekkoromban. Akkor még persze egy "butított" verziót ismerhettem meg. A karácsony szellemei itt sokkal félelmetesebbek voltak, főleg az utolsó szellemtől borsózott a hátam. Végig olyan érzésem volt, mintha azok a szellemek az én ágyam mellett álltak volna, és engem hívtak volna, hogy vizsgáljam felül az életemet... A mai világban egyébként tényleg nem ártana, ha jó néhány embert meglátogatnának ezek a szellemek, és ráébreszthetnék őket arra, hogy ennek az ünnepnek nem az a lényege, hogy ki mekkora plazmatévét vesz, meg hogy tapossuk el egymást annak érdekében, hogy nekünk jusson a 10 Forinttal olcsóbb csomagolópapír. Tudom, hogy ma a legtöbb ember nincs a legjobb anyagi helyzetben, de egy kis odafigyelés a másikra, pár kedves szó, egy mosoly nem kerül senkinek semmibe...

Nagyon örülnék, ha sokan kezükbe vennék ezt a könyvet, és tanulnának belőle. Az biztos, hogy én magam fogok még Dickenst olvasni, úgy érzem, hosszú távon akár az egyik kedvenc írómmá is válhat. És egy jó tanács: az idei karácsony tényleg legyen a szeretet ünnepe, figyeljünk oda egymásra, és olvassunk még több ilyen szép könyvet. :)

Katniss az első részben lángra lobbant. A második részben teljes hőfokon égett. De egyszer minden lángnak ki kell hunynia. Hogy mi marad a lángok után? Hamvak. Hamvak mindenütt. Katnissnak ezekkel a hamvakkal kell a trilógia lezáró részében szembenéznie. Hamvakkal, amelyek eltakarják előle a dolgok valódi alakját. Szerelem vagy gyűlölet? Barát vagy ellenség? Élet vagy halál? A döntésein több múlik, mint eddig gondolta volna...

Nem hittem, hogy a harmadik rész ennyire komoly lesz. Persze az eddigi részek sem voltak mézes-mázosak, de a befejezés mindent felülmúlt. Nagyon depresszív a könyv hangulata, de ez nem panasz, mert a történet nagyon jó. Katniss karaktere itt teljesedik ki, és a többieknek is új oldalát ismerhetjük meg. Főleg Gale-en lepődtem meg, tőle nem számítottam arra a viselkedésre, amit ebben a kötetben tanúsít. Az új szereplők között is vannak nagyon jó karakterek, és örülök, hogy Finnick és Beetee itt sokat szerepel.

Magáról a történetről nehéz úgy írni, hogy ne áruljak el semmi lényegeset. Katnissnek meg kell hozni a maga döntéseit, miközben nem mindig látja át, azoknak milyen hatása lesz, de hogy sok múlik rajta, az biztos. Folyamatosan jönnek a nagyobbnál nagyobb fordulatok, Collins remekül fokozza a hangulatot. De nem csinált egyáltalán sima kalandregényt a könyvből, rengeteg gondolkodni valót ad a könyv, és a történet karakterközpontú tud maradni. Engem személy szerint nagyon sok jelenet mélyen megrázott, a végén pedig folytak a könnyeim...

Nálam simán kiérdemli az év ifjúsági regénye címet az Incarceron mellett, és az év legjobbjai között van. Jövő márciusban pedig érkezik az első rész, Az éhezők viadala filmváltozata, amit már most nagyon várok.

Köszönöm a könyvet az Agave Kiadónak!

(plusz egy csillag)

Szinte vírusként söpört végig egy könyv olvasása a moly.hu oldalon. Jon Klassen I Want My Hat Back című műve mellett senki sem mehet el szó nélkül, én sem teszem hát. Miért is olyan népszerű eme mű? Íme az okok:

1. A főszereplő egy medve. A medvéket pedig szeretjük, lásd Micimackó és Vackor, a piszén pisze kölyökmackó.
2. Mindenki érezte már, milyen félelmetes dolog elveszíteni valamit. A kulcsunkat, egy fél pár kesztyűt, egy képet, az ártatlanságunkat... Klassent ezt az érzést fogja meg remekül művében.
3. A rajzok annyira egyediek és csodálatosak, hogy minden olvasónak könnybe lábad a szeme, legyen az felnőtt vagy gyermek.
4. Az állatvilág legkedvesebb szereplői jelennek meg névtelen mackónk mellett, mint a nyuszi vagy a teknős.
5. Óriási SPOILER! A végén, mikor hősünk megleli hőn szeretett sapkáját, azt nem lehet sírás nélkül kibírni. Még egy ilyen gyönyörű sapkát! Színe, fazona már nem is passzolhatna jobban medvénk selymes, csillogó (mert neki megengedett a csillogás!) szőréhez.
6. Bárki számára egy kattintással elérhető eme remekmű: http://9gag.com/gag/689488

Ennyi értékelésként szerintem elég is lesz, olvassátok, és kampányoljunk a magyar megjelenésért. :D

A Matched tipikusan az a könyv, amibe első látásra beleszeret az ember. A borító vonzza az ember szemét, és a címe is nagyon különleges. Naná, hogy én is felkaptam rá a fejem, és örültem, mikor megtudtam, hogy a Ciceró kiadja itthon.

A történet szerint egy olyan világban járunk, ahol minden pontosan meg van szabva az emberek számára: mit egyenek, hol dolgozzanak, hova járjanak el szórakozni, még az is, ki legyen  a párjuk. A Párosító Bankett a legnagyobb esemény egy ember életében, Cassia is jól tudja ezt. Teljesen ledöbben, mikor legjobb barátját, Xandert választják ki számára, hát még akkor, amikor az ő információit tartalmazó mikrocsipen egy másik srác arca jelenik meg...

A Matched engem különösen az első felével fogott meg. Nagyon szerettem olvasni erről a hivatalnokok szabályozta életről. Elgondolkodtatja az embert, hogy mi a jobb, egy bizonytalanságokkal teli világban élni, mint amilyen a miénk is, ahol viszont megvan a szabad választás lehetősége? Vagy Cassia világa jobb, ahol igaz, hogy nem magad döntesz, de az életed be van biztosítva, nem leszel beteg, nem fogsz éhezni, lesz munkád, és biztosan élsz 80 éves korodig? Főszereplőnk végig emiatt szenved, hogy nem tudja, melyik világot szeretné választani, és ha az előbbire is voksol, vajon képes lesz-e változtatásokra? Jelenlegi élethelyzetemben a biztonságot választanám, de nem tudom, képes lennék-e az árát megfizetni.

A könyv közepe táján viszont jött számomra egy mélyrepülés, amikor Cassia minden egyes tiniszerelmes gondolatát megismerhetjük. Ez már nekem túl negédes, szirupos volt, itt a kevesebb tényleg több lett volna. Ráadásul a szerelmes jelenetekben egy csomó lehetőség lett volna, de a legtöbbet sikerült az írónőnek elég klisésen megoldani...

Szerencsére a történet vége megint érdekes lett, és egy számomra meglepő befejezést kaptunk, ami sokkal jobb, mint amit vártam. Persze ne számítsunk teljes lezárásra, hiszen a Matched egy trilógia első része, melynek folytatása Crossed címmel már meg is jelent kint, nálunk pedig 2012 tavaszra várható. Reménykedem benne hogy az írónő itt már mellőzi a szirupot, és egy kellően izgalmas könyvet vehetünk a kezünkbe.

Ui: Íme a Crossed borítója, a kedvenc színemben pompázva. :) (Kattintásra megnő.)

Nagy volt az öröm, mikor kiderült, hogy magyarul is megjelenik a külföldön szép sikereket elérő A könyvtolvaj. Sokáig gondolkodtam én is, hogy megveszem magyarul, aztán adódott egy cserelehetőség, így az angol nyelvű kiadások egyikéhez jutottam hozzá. Kissé tartottam tőle, hogy fogok megbirkózni egy szépirodalmi szöveggel angolul, de a kissé nyögvenyelős kezdet után hamar belelendültem az olvasásába. :)

Számomra az egyik legérdekesebb korszak a második világháború ideje. Szeretek arról olvasni, hogyan élték meg az egyszerű, átlagos emberek ezt az időszakot. A könyvtolvaj is egy kis városka egyszerű lakóit mutatja be számunkra, akik nem mellesleg Németországban élnek. A könyv narrátora pedig nem más, mint maga a Halál. Eleinte nehéz volt a stílusát megszokni, de aztán megszerettem a különlegességét. Imádtam, amikor a színekhez való viszonyáról beszélt, és azt is, hogy ő külső szemlélőként teljesen máshogy mutatja be az embereket, mintha egy szereplőnek a gondolatait olvasnánk.

Liesel, a 9 éves, nevelőszülőkhöz kerülő kislány története nem hordoz nagy kalandokat, ha a lopásokat nem számítjuk annak, mégis nagyon különleges és megkapó. Főleg Max-szel, a menekülő zsidóval való kapcsolata az, ami engem a leginkább megfogott. Két teljesen más embert, akik között ráadásul korban is van legalább 10 év különbség, a félelem és a veszteség érzése mindennél jobban össze tud kötni. Mindketten elvesztettek számukra nagyon fontos embereket, és a szavakba menekülve próbálnak egy olyan világot felépíteni maguknak, ahol nem érzik a fájdalmat, ahol nincsenek bombázások, nincs zsidóüldözés, nincs a Führer...

Engem teljesen elvarázsolt Zusak a történetével. Az ő könyve is azok közé tartozik, aminél csak befele tudtam sírni, mert a könnyek bennragadtak, annyira fájt néha. De ez "jó fajta" fájdalom, amit egyszerűen érezni kell időnként az embernek. És A könyvtolvajhoz hasonló történtekre is nagy szükségünk van, mert ezek megtanítanak értékelni életünk minden egyes percéit, minden apróságot, tűnjék az bármily jelentéktelennek is.

(plusz egy csillag)

A Partvonal Kiadó a Psycho című könyvvel indította útjára Pszichokrimi sorozatát. A pszichokrimik lényege, hogy bár itt is van gyilkosság és nyomozás, a hangsúly mégsem ezen, hanem a szereplők lelki, mentális hátterén van, hogy kiben mi játszódik le egy ilyen eseménynél. Nem véletlen, hogy Robert Bloch könyve lett a sorozatindító, hiszen Alfred Hitchcock filmjének köszönhetően talán ez a leghíresebb ilyen jellegű történet.

A könyv alapvetően egy kisvárosban, Fairvile-ben játszódik, ahol Norman Bates édesanyjával együtt élve vezeti motelját. Minden rendben is megy, amíg egy fiatal nő egyik este ki nem köt véletlenségből a motelban, és Bates világába be nem tör...

Norman Bates a világirodalom egyik leghátborzongatóbb figurája. Pedig csak egy kövér, első látásra átlagos, unalmas munkát végző ember. A külső mögött viszont egy olyan elme rejtőzik, amely már régóta egy külön világot teremtett magának. Talán ez a legfélelmetesebb vonása a műnek, hogy az elme mennyire képes foglyul ejteni az embert, hogy önálló életre kelhet és mi nem tehetünk ellene sokszor semmit. Ráadásul nem kell feltétlenül elmebetegnek lenni ahhoz, hogy az elménk esetenként átvegye felettünk az irányítást, és olyan tettekre sarkalljon, amely után egyszerűen nem értjük, hogy tehettük ezt meg? Ahogy ez egyik szereplő megfogalmazza: "Azt hiszem, olykor valamennyien egy kicsit őrültek vagyunk, nem?"

Ami számomra kissé levont a regény élvezeti értékéből, az Tandori Dezső fordítása, amelyet azért próbált menteni a lánya, Tandori Ágnes. Mondjuk szerencsére esetünkben a kissé furcsa fogalmazás illeszkedik a könyv stílusához, de egy-egy mondatnál így is húztam rendesen a számat. Sokaktól hallottam már, hogy a Tandori fordítások megjelenését inkább mellőzni kéne, de gondolom van olyan, akinek meg pont a furcsasága tetszik. A másik gondom az már egyéni dolog volt, ugyanis én ismertem a könyv végkifejletét, bár ennek talán megvolt az az előnye, hogy jobban tudtam koncentrálni a pszicho részre a krimi mellett.

Azt kell hogy mondjam, aki igényes borzongásra vágyik, annak érdemes ezt a könyvet és majd a többi részt is kezébe venni. A sorozat következő kötete Ruth Rendelltől a Lopott boldogság lesz, érdemes utánanézni, ez is nagyon izgalmasnak ígérkezik.

Hétköznapi értelemben ez azt jelenti, senkit se ítélj meg a külseje alapján. Könyvmolyék háza táján viszont ezt szó szerint kell érteni: ne ítéld meg a könyvet a borítója alapján! Úgy gondoltam, érdemes egy bejegyzést szánni a borítók kérdéskörének.

Itthon évente több ezer könyv jelenik meg, Amerikában ez a szám gondolom több százezres nagyságú. Nem csoda hát, ha a kiadók igyekeznek minél szebb vagy minél figyelemfelkeltőbb borítókat alkotni. Az előbbi az ifjúsági fantasyra, az utóbbi inkább a szépirodalomra jellemző. Hiszen a legtöbbünket rögtön megfog egy különleges borító, szeretnénk a polcunkon tudni a könyvet, még akkor is, ha a története mondjuk nem is áll annyira közel hozzánk. Meggyőződésem, hogy sok regény nem kapna annyi figyelmet egy kevésbé szemgyönyörködtető borítóval.

Van egy nagyon jó példám arra, hogy egy borító mennyire el tudja dönteni egy könyv sorsát. Kelly Olvasnál és a Book Passion For Life blogon olvastam, hogy Robin Wasserman eredetileg Skinned névre hallagató trilógiáját, melynek borítói nem a legszebbek, egyrészt átnevezték Cold Awakening trilógiára, de ami fontosabb most számunkra, hogy az összes borítót lecserélték egy olyan megoldásra, hogy a három borító együtt ad ki egy nagy képet. Ha megnézi az ember a két kiadást, nem kérdéses, melyiket venné le előbb a könyvesboltok polcáról, arról már nem is beszélve, hogy a három borító összepasszolása arra ösztönöz, hogy a trilógiát egyben vegyük meg.

Sajnos a borító alapján történő választás sokszor okoz csalódást. Én magam is jártam úgy többször, hogy elcsábított a külső, maga a regény pedig óriási csalódást okozott. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül, ez a blogok könyvborítós bejegyzéseiből és a molyon folyó beszélgetésekből is kiderül. Mostanában igyekszem nem elcsábulni csak egy szép borítónak, kétszer is meggondolom, hogy megvegyek-e egy adott könyvet.

A dolog egyébként fordítva is működik, azaz egy ronda borító teljesen el tudja venni az ember kedvét az olvasástól. Ismertebb, már befutott szerzőknél ez egyébként nem annyira probléma, mert a rajongók akkor is beszereznék a könyvét, ha vécépapírra lenne nyomva... Egy kezdő vagy kevésbé ismert szerző esetén viszont egy rossz borítóválasztás akár meg is áshatja a regény könyvpiaci sírját.

Szóval egyáltalán nem mindegy, hogy egy regény milyen külsővel jelenik meg, rögtön ítélkezünk ez alapján, akár akarunk, akár nem. Viszont ma már az internet adta lehetőségekkel akár egy másik borítót is gyárthatunk a könyvnek, amit aztán kinyomtatva elrejthetjük a csúnyácska borítót, a nagyon csábító külsejű könyveknek meg könnyen utánanézhetünk, hogy belül is szépek-e.