Végül én is úgy döntöttem, hogy elhagyom a Freeblog berkeit, és mostantól a Blogspoton folytatom tovább a blogolást. Sokkal könnyebben kezelhetőnek érzem a blogspotot, és úgy éreztem, kell egy kis változás, egy kis motiváció, hogy új erőre kapjon a blog és én is. Remélem hogy az új helyen is velem tartotok, ugyanúgy sok olvasmányélménnyel és szeretettel várlak titeket. :)

http://konyvgalaxis.blogspot.com

Ismételten töredelmesen be kell valljam, hogy a könyvnek először a borítójára figyeltem fel. Gyönyörű ez a lila szín, meg élőben nagyon jól mutatnak rajta az ezüst kacskaringók, és az egész könyvet olyan jó kézbe venni. Viszont a túl szép borító mindig gyanakvást kelt bennem, és túl sok ember imádja ezt a könyvet, az ilyenekben pedig sokszor szoktam csalódni.

Clara Gardner nem éppen átlagos lány (mily meglepő), angyalvér folyik részben az ereiben. Édesanyjától tudja ezt meg, és azt is, hogy rendeltetése van a Földön, amiért világra jött. Amikor megkezdődnek a látomásai egy titokzatos fiúról és egy erdőtűzről, hamar kiderítik édesanyjával, hova is szólítja a rendeltetése. Így költöznek Wyomingba, ahol Clarának meg kell küzdenie erősödő képességeivel, az új iskolával, a titokzatos fiú, Christian iránti érzéseivel, és a rendeltetése homályosságával is... Ha elbukik, az az életébe kerülhet.

Az alaptörténete a könyvnek szerintem nagyon jól hangzik, rendeltetés, angyali képességek, szuper! Aztán jön a fekete leves, hogy itt kérem szépen kőkemény ifjúsági regényről van szó, abból is a sziruposabb, rosszul megírtabb fajtából. Clara annyira idegesítő főszereplő, hogy néha szívesen felpofoztam volna a viselkedésért. Hisztis kis hülye, aki csak azért, mert egy srác feltűnt a látomásában, azt hiszi, annak belé kéne azonnal esnie. Ráadásul tényleg úgy viselkedik, mint azt a többiek sokszor a fejéhez vágják, mintha csak körülötte forogna a világ, és ezen nem is nagyon változtat...

Ráadásul főhősnőnk száját eléggé érdekes mondatok hagyják el, mint hogy totál beindult Christianra. Mindezt kb. kétszeri találkozás után, meg szerintem ez a beindult szó elég érdekes, mikor leginkább csak olvadozik a srácról, nem letépni akarja róla a ruhát. Ráadásul egy-két helyen erős Alkonyat utánérzésem volt, főleg a kialakuló szerelmi háromszög miatt. Amikor meg Clara azt ecseteli, hogy a madarak megérzik az amúgy elrejtett szárnya tollait, és azért követik őt folyton, akkor kissé megborultam.

Szóval a könyv háromnegyedéig javarészt fogtam a fejem, és csak a vége tudott kicsit javítani az átlagán, ugyanis az izgalmasra és elég jól megírtra sikeredett. Kár, hogy nem volt az egész könyv ilyen. Így ugyanis az Angyalsors egy óriási ziccer, amelyet nagyon csúnyán kihagyott az írónő.

A könyv természetesen folytatásos, itt is trilógiáról van szó. A második része, a Hallowed (Megszentelt), külföldön már megjelent, itthon 2012 őszére ígéri a kiadó. Még gondolkozom, adjak-e a történetnek egy második esélyt...

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak és Amadeának!

Miután az előző szukkubuszos bejegyzésemben megtudhattuk, mik is pontosan a szukkubuszok, és milyen mítoszok kapcsolódnak hozzájuk, most nézzük meg, az irodalomban, főleg a szórakoztató irodalomban miként jelennek meg.

Az első könyv, ami eszembe jutott, és magyarul is olvasható, az Laurell K. Hamilton Anita Blake, vámpírvadász sorozatának itthon 12-ként megjelent kötete. Ennek az eredeti címe Incubus Dreams, nálunk pedig Lidérces álmok címmel jelent meg. Bár az inkubusz mint az előző bejegyzésemből kiderült, a szukkubusz női megfelelője, de ha jól emlékszem, Anitára használják vagy ezt, vagy a szukkubusz megnevezést, a fékezhetetlen szexuális étvágya miatt, amit (sajnos) "felszedett" a tizedik kötetben. Ráadásul a szexből képes energiát is meríteni.

A következő sorozat, amire sikerült rátalálnom, az a Succubus Diaries, azaz a Szukkubusz naplója nevet viseli. Jill Myles történeteinek főszereplője Jackie Brighton, aki egyik nap arra ébred, hogy a mellei és a szexuális étvágya is megnőtt hirtelen, majd rájön, hogy szukkubusszá vált. A sorozat köteteinek elég beszédes címe van: Gentlemen Prefer Succubi, Succubi Like It Hot... Itthoni megjelenésről nincs tudomásom.

Aztán itt van Nina Harper egyszerűen Succubus névre hallgató sorozata, amelynek főhőse Lily magának a Sátánnak dolgozik, már több mint 3000 éve. De kezd ráunni a folytonos vágyakozásra, és végre szeretne találni egy férfit, akivel hosszabb ideig együtt lehet. Azaz még egy szukkubusz is ráunhat a "hivatására."Bár nagyon érdekes könyvnek hangzik, nem hiszem, hogy nagy sikernek örvendett, ugyanis két rész után a harmadik 2009-ben jelent volna meg, de ez azóta sem történt meg... Így kétlem, hogy bárki is vállalná a magyar kiadást.

Szintén a paranormális romantika vonalon mozog a Sisters of Darkness sorozat, azaz a Sötétség nővérei. Cassies Ryan könyvei szukkubusz nővérekről szól, akik démonokkal és saját vágyaikkal küzdenek. Érdekes, hogy itt a nővérek "főnöke" Lilith, akiről az előző bejegyzésemben is szó volt, mint híres szukkubusz. A fülszövegek alapján ez a sorozat kicsit olyan lehet, mint Wardnak a Fekete Tőr Testvérisége, csak itt a nők az igazi főszereplők. Ennek a sorozatnak külföldön két része jelent meg, nem tudom, fog-e még folytatódni.

Sikerült találnom két önálló, nagyon különlegesnek tűnő könyvet. Az egyik Vlado Zabot The Succubus című könyve, amely már komolyabb vizekre evez. Egy férfiről szól a történet, Valent Kosmináról, akit nyomaszt az élete, és a város, amelyben él. Hogy elmeneküljön az őt nyomasztó klausztrofóbia elől, elkezdi vagyonos embernek kiadni magát. Amikor aztán hirtelen egy gyilkosság gyanúsítottjává válik, növekvő idegességében és paranoiájában egy rejtélyes, sötét hajú lányt kezd látni, aki folyton követi őt. Amikor a lány, aki szukkubusz, hatalmába keríti, a városa a legrosszabb rémálmai lesz tele... Nagyon örülnék, ha a szlovén író könyve itthon is megjelenne, hátha valamelyik kiadó felfigyel rá.

A másik pedig szintén a The Succubus címet viseli, ami nem tipikus szukkubusz történet, de kapcsolódik hozzá. Zoe Le Verdier történetében egy balerina annak érdekében, hogy ne menjen tönkre a balett-társulat, privát tánccal kell szórakoztatnia azt a férfit, aki támogatná a társulatot. Nem mást kell alakítani, mint egy szexőrült démont, vagyis szukkubuszt, és a leányzó egyre jobban elkezdi élvezni a szerepét... Itt azért már érződik az erős erotikus felhang. :)

Gondolom lehetne még keresni pornóregényeket is, amelyeknek szukkubuszok a szereplői, de ezeket inkább kihagynám. :) Mint láthatjuk, a szukkubusz elég változatosan jelenik meg, de a szex, az erotika minden történetben ott van. Nincs ez másként Richelle Mead Georgina Kinkrad sorozatában sem, melyet utoljára megemlítenék. A fülszöveg alapján itt viszont a humoron és az krimi szálon van a hangsúly. Jó hírem van azok számára, kit érdekel a sorozat: az Agave Könyvkiadó még ebben a hónapban, 29-én megjelenteti a sorozat első részét, A szukkubusz dala címen. Én részemről már izgatottan várom, hogy belekezdjek első igazi szukkubuszos könyvembe. :)

A vámpírok, angyalok és tündérek után egy olyan lény került az ifjúsági irodalom kereszttüzébe, amelyre nem gondoltunk volna: a zombik.

Mihez is vagyunk szokva zombik terén? Hogy ők lélek nélküli élőhalottak, akiket csak az éhség és a túlélés hajt. Nem nyújtanak éppen vonzó látványt, hiszen oszlanak-foszlanak, rothadnak is, és általában vér borítja őket, szóval a tisztálkodás sem erősségük. Nem támadnak tőlük az embernek éppenséggel romantikus gondolataik. Mostanáig.

Ugyanis a csillogó, szerelmes vámpírok, és a szenvedő vérfarkasok után érkeznek a szerelmes, érző zombik! Akik csak kicsikét rohadnak, mert hát valahogy csak vonzónak kell majd lenniük a lánykák szemében. Az első ilyen könyv, amibe belefutottam, az Lia Habeltől a Dearly, Departed, amelyről Lobo blogjában olvastam. A sztori egy lány történetét meséli el, aki egy katonába szeret bele, aki nem mellesleg két éve halott. Idézet Lobo bejegyzéséből: "A lány egy olyan táborba kerül, ahol a hadsereg gerincét zombik adják, akiket egy jól képzett orvoscsoport tart kordában, mert azt felfedezték, hogy nem mindenkiből lesz emberevő mozgó hulla, hanem vannak akikben megmarad az emberiesség, s a bomlásuk is fékentartható. Nora eleinte fél és undorodik, aztán fokozatosan megkedveli Bram-et, majd a csapatát és végül még szerelmes is lesz a fess, de halott fiúba." Nagyon romantikusan hangzik, nem? :P

Aztán a következő könyv, amibe belefutottam, az a Isabelle Kruger Undead című műve. Ez egy 18 éves lányról szól, aki zombik ellen harcol, míg egy nap találkozik Aidennel, aki félig ember, félig zombi. Hoppá-hoppá, ez aztán a kombináció! Itt nem tér rá ki a fülszöveg, hogy egymásba szeretnének, de a történet adja magát. Persze azért itt is van emberiség megmentése, meg világbéke, hehe.

A legújabb őrület pedig, amire Hálivúd is lecsapott, az a Warm Bodies. Bár a címről egy melegfilm juthatna eszünkbe, nem erről van szó, ez annál sokkal jobb! R ugyanis egy fiatal srác, akinek nincsenek emlékei, pulzusa, persze zombi, de álmai vannak. Bár csak néhány szótagot képes beszélni (rohadó nyelvvel ugyebár macera a kommunikáció), de a lelki világa nagyon színes. "Élete" akkor változik meg, amikor egy tinisrác emlékeit megtapasztalja, miközben elfogyasztja annak agyát (!), és hirtelen felébred benne a védelmező ösztön, hogy megvédje az áldozat barátnőjét. Persze aztán innentől itt is van szerelmi történet... Már nem azért, de ha valaki kiszívná a barátom agyát, nem hiszem, hogy azzal a zombival tartanék, főleg ha még el sem tudja mondani, hogy bocsi, nem személyes a dolog, csak éhes voltam... Nem hogy még bele is szeressek. Persze nem olvastam a könyvet, de a fülszövegre azért erősen ráncolom a szemöldököm.

Szóval itt állunk, ahol a part szakad: elözönlik a piacot a szerelmes zombik, és mi semmit sem tehetünk ellenük. Részemről itt van az a pont, amikor azt mondom, ez már túlzás. Érző vámpírok: ok, Anne Rice megmutatta, lehet ezt szépen művelni. Érző farkasok, tündérek satöbbi: legyen. De érző élőhalottak? Számomra nem szimpatikus az ötlet. Azért lehet, hogy a Warm Bodiesnak (remélem nem Meleg testek lesz a címe, mert akkor sírok) adok egy esélyt. De csak a könyvnek, a filmverzió már az első képek után heveny rángást vált ki belőlem.

Megmondom őszintén, korábban még nem találkoztam Mason Murray nevével. Aztán az író maga keresett meg, hogy elolvasnám-e valamelyik könyvét. Végül úgy alakult, hogy ez a könyv a Lélekcsapda lett, mellyel szemben erősen szkeptikus voltam. Végül csalódtam benne, szerencsére kellemesen.

Főszereplőnk Mark Moore volt FBI ügynök, aki egyik reggel arra ébred, hogy hirtelen 30 évet örgedett. Ha ez ne lenne elég, amikor a tükörbe néz, rájön, hogy nem a saját testében van. De akkor ez kinek a teste, és mi történt a sajátjával? Elkeseredett hajsza kezdődik az igazság után.
A történet három szálon fit, és ezek a szálak csak a végén futnak össze, részben meglepő végkifejletben. És hiába sejtettem, merre tart a történet, mégis végigizgultam, remekól szórakoztam rajta.

Bevallom, az akcióregények műfaja nem áll túl közel hozzám, de Mason Murray regénye mégis megvett magának. Köszönhető ez részben a remek karaktereknek, a folyamatos izgalomnak, és hogy a kalandokat megspékeli egy kis spiritualitással. De ezt szerencsére nem coelhói stílusban teszi, hanem úgy, hogy az ember tényleg elgondolkodik. A lélek vajon mennyire kapcsolódik a testhez? Képesek lennék a kettőt szétválasztani, és a test eltárolná-e a lélek "emlékét"? Bár ezek nagyon sci-fi-be illő kérdéseknek tűnnek, mégis érdemes elgondolkodni rajtuk. Nem egyszer láttunk olyat, hogy a sci-fi-ből valóság lett...

Szóval Murray 2011-ben megjelent regénye bennem kellemes emlékeket hagyott, és bátran ajánlom női és férfi olvasóknak is. Reményeim szerint őket is kellemes csalódás éri majd. :)

Brandon Sanderson nevét már többször hallottam, és a könyvesboltban is rendszeresen rám kacsintgattak a könyvei. Aztán legtöbbször az áruk miatt csak egy szomorú, vágyakozó pillantással válaszoltam nekik. De már nagyon kíváncsi voltam, így mikor megláttam, hogy a könyvtárban ott figyelt a Ködszerzet első két kötete, nem volt kérdés, hogy kikölcsönzöm-e őket. :)

A könyv egy olyan világban játszódik, ahol az Uralkodó irányít mindent, Istennek számít, és a szava szent. A szkákat, az egyszerű munkás embereket vagy rabszolgaként dolgoztatják az urak, vagy pedig tolvajbandák részeként próbálnak túlélni. Aztán egyszer csak feltűnik Kelsier, aki reményt adhat nekik, de akár el is veheti azt, ami még megmaradt...

Sok jó könyvet olvastam már, de csak néhánynál éreztem azt, hogy igen, ez teljesen olyan, mintha nekem írták volna. A Ködszerzet ilyen könyv. Minden megvan benne, amit szeretek: nagyon izgalmas történet, remekül kidolgozott karakterek, egy színes-szagos, változatos világ, sok-sok kaland, egy csipetnyi szerelem, pont annyi, amennyi nem fekszi meg az ember gyomrát, és humor. A fémek égetésére épülő mágia zseniális ötlet! Ráadásul az egyik kedvencemmé vált téma, a mester-tanítvány kapcsolat is helyet kapott benne.

Számomra a regénynek egyetlen unalmas oldala sem volt, csak úgy sodortak magukkal az események, és nem győztem találgatni, vajon hová fogunk a végén kilyukadni. Ami kimondottan tetszett még, hogy teljesen átlagos szituációkból lettek végül olyan fordulatos események, hogy nem győztem tátani a számat. Sanderson szépen elaltatja a figyelmed, hogy aztán hirtelen felrázzon és magával rántson egy újabb kalandba.

Negatívum? A regénynek ilyen nem volt számomra, a kiadásnak már annál inkább. Ez a két kötetre bontás nem nyerte el a tetszésemet, ha többek között a Trónok harcánál meg lehetett oldani, hogy egyben adják ki, vagy hogy Deltás példát vegyek, a Hobb könyvek új kiadásánál, nem értem, a Ködszerzetet miért nem lehetett így és barátibb áron kiadni. Plusz a fülszöveget senkinek sem ajánlom olvasásra, mert egy elég nagy spoiler van benne, ami ha teljesen nem is rontja el, de csökkentheti a regény okozta élményt.

Nem tudok mást írni, mint hogy olvassátok Brandon Sanderson könyveit, mert megérdemli, nem fogtok csalódni benne! A Ködszerzet sorozat amúgy 3 részből, vagyis itthon 3X2 kötetből áll, plusz egy kiegészítő kötet, ebből itthon két rész jelent meg, és idén várható a harmadik rész. Jó lenne már az összes részt a könyvespolcomon tudni. :)

(plusz egy csillag)

A The Night Circus-ra egyértelműen a borítója miatt figyeltem fel először, a tartalma is emiatt kezdett érdekelni. Aztán megtudtam, hogy magyarul is meg fog jelenni a Libri Kiadónak köszönhetően, gondoltam megvárom, aztán úgy alakult, hogy egy kedves molytól kölcsönkaptam az angol verziót.

Az alaptörténet szerint van két mágus, akik tanítványaikat versenyeztetik, egy furcsa vetélkedő keretében, melyben csak a mágusok ismerik a szabályokat. Celia és Marcus nem is ismerik egymást, csak annyit tudnak, hogy valakit le kell győzniük, hogy ne okozzanak csalódást. Mindkettőjük sorsa összefonódik az Éjjeli Cirkusszal, de hogy hogyan, az csak lassan derül ki a regény lapjain.

Ennek a könyve a főszereplője egyértelműen maga a cirkusz. "Őt" ismerhetjük meg a legjobban, bebarangoljuk sátrait, ott vagyunk a szülésétől kezdve a fontosabb eseményein. Minket is elbódít a karamell, az almabor és a varázslatos máglya illata, és egy idő után már nem is tűnik furcsának, hogy ez a cirkusz csak éjfélkor nyitja meg a kapuit, és hajnalhasadáskor zár.

Az írónőnek a hangulatteremtés megy láthatólag a legjobban: a cirkusz atmoszférája szinte kézzel foghatóvá válik, oda tudjuk magunkat képzelni a díszletei közé. Viszont a szereplőink emiatt háttérbe szorulnak, néhányukat kivéve nem igazán ismerjük őket, arctalan alakok sokasága lesz belőlük. Ha megkérdeznék, mit tudnék elmondani a főbb szereplőkről, Celiaról és Marcusról, a cirkuszigazgatóról, Chandesről, vagy Isabelről, a jósnőről, nem sok mindent tudnék összeszedni. A tetteiket látjuk, de a személyiségük csak részben bontakozik ki, és én ezt hiányosságnak éreztem, mivel így nem tudott az ő történetük annyira megérinteni.

A regényben szóba kerülnek olyan dilemmák, minthogy mire használható fel a mágia? Mennyire szabad, hogy mások életét befolyásoljuk vele? Képesek lehetünk hinni benne, vagy akkor is tagadjuk létezését, ha ott van az orrunk előtt?
Erin Morgenstern első regénye tehát nem tökéletes, de biztosan tudom, hogy sokakat fog elvarázsolni. Nagyon jó író válhat belőle, ugyanis meg van hozzá a fantáziája és íráskészsége. Már csak a karakterábrázolásán és a hangsúlyokon kéne csiszolnia véleményem szerint.

Végül ami mellett még nem mehetek el szó nélkül, az a könyv kiadása. Egyszerűen káprázatos, nem csak a borítója, hanem ami alatta lapul, az is. Gyönyörűen díszített oldalak, amelyek még pluszban hozzátesznek a regény hangulatához. Remélem, itthon is hasonlóan igényes kiadást vehetünk majd a kezünkbe, várhatóan már márciusban.

Itthon nem sokat hallhattunk eddig a szukkubuszokról, ez a mítosz ugyanis nálunk nem gyökeresedett meg annyira, mint például a vámpíroké, démonoké, boszorkányoké. De mi is az a szukkubusz? Erről fogok írni két blogbejegyzésben, az elsőben a  fogalmát tisztázva, a másodikban pedig az irodalmi megjelenését taglalva.

A szukkubusz szó a latin nyelvből ered, jelentése: "aki aláfekszik", vagyis prostituált. Középkori eredetű fogalom, emlegetik még succubi néven is. Egyes források mint női démonra utalnak rá, aki az áldozatai energiáit álmukban a szexen keresztül szívja el, de kezdetekben még azt tartották, hogy a levegőt szívja el áldozatából, amit a középkorban a lélekkel kötöttek össze.

Egy, az álmokkal foglalkozó cikk így fogalmaz:
"A középkori Európában beszámolók szóltak olyan démonokról, melyek az áldozat mellkasára ülnek, s azt akarata ellenére szexuálisan molesztálják. Ezeket Inkubusznak (férfi) és Szukkubusznak (női) hívták. A Malleus Maleficarum (A boszorkány kalapácsa) kézikönyv, melyet 1486-ban írtak, és amelyet arra használtak, hogy az Inkvizíció idején pogányokat és boszorkányokat jelentsenek fel, azt mondja, hogy boszorkány az, ki önkéntesen együttműködik (és közösül) az Inkubusszal. A Szukkubusz-legendák szerint pedig ezek a női démonok férfiak spermáit gyűjtögették kikényszerített közösülések alkalmával." Vagyis nem csak szukkubuszok léteznek, hanem ezek férfi párja is megtalálható, az inkubusz, amihez persze szintén rengeteg mítosz és babona kapcsolódik.

Az urbandicitonary.com fogalommagyarázata szerint a szukkubusz egy démon a pokolból, amelynek célja, hogy elragadja a férfiak lelkét, szexuális aktus útján, miközben ők alszanak. Ezzel szemben a magyar Wikipédia a Boszorkány szócikknél azt írja, hogy a szukkubusz a női boszorkány lenne. A szukkubusznak tulajdonították az úgynevezett "nedves álmokat" és az egyes alvási problémákat is.

Lényegében tehát bárminek is nevezzük, a szukkubusz egy negatív lény, aki a szexualitást használja eszközül a férfiak ellenében. Általában denevérszárnyakkal és ördögszarvakkal ábrázolják, természetesen elég kevés ruhában. :) Az egyik legismertebb szukkubusz Lilith, akit vagy Lucifer szeretőjének tartanak, vagy Ádám eredeti párjának, aki viszont fellázadt az ellen, hogy Ádámnak alávesse magát, ezért elhagyta az Édenkertet és kivonult a sivatagba, ahol különféle lényekkel keveredett.

Források:

http://www.merriam-webster.com/dictionary/succubus

http://hu.wikipedia.org/wiki/Boszork%C3%A1ny

http://www.mythicalcreaturesguide.com/page/Succubus

http://cyodine.com/succubus/Definition.htm

http://en.wikipedia.org/wiki/Succubus

http://www.succubus.net/blog/2010/04/22/succubi-image-of-the-week-122/succubus_by_manidiforbice/

A jó értékelések hatására figyeltem fel a könyvre, meg az alapján, hogy sokan írták, végre egy igazi kőkemény urban fantasy-vel van dolgunk. És tényleg! Harry Dresden klasszikus varázsló, akinek a világában a vámpírok gonoszak és vérszomjasak, a démonok pedig, ha nem vigyázol, letépik az arcodat, hogy a többi teremtményről ne is beszéljünk... Ő az egyetlen varázsló, aki hivatalosan praktizál, és mellette a rendőrségnek is besegít. Ha nem félsz elmerülni egy sötét világban, tarts Harryvel!

Harry Dresden az egyik legcinikusabb és legviccesebb varázsló, akiről volt szerencsém eddig olvasni. Kicsit a klasszikus varázslófigurák egyfajta paródiája is megfigyelhető benne, de ez nem megy el túlzásokba. Bár nem tudunk meg túl sokat róla, mégis könnyű megkedvelni őt. A többi szereplő viszonylag súlytalan mellette, Bobot, a szellemet kivéve. Az ő beszólásai is gondoskodtak a humorforrásról.

Sajnos Dresden világáról sem tudunk meg még túl sokat, csak ízelítőt kapunk belőle, itt inkább a mágia bemutatásán, annak természetén van a hangsúly. Beszélhetünk-e rossz és jó mágiáról, mágusról, vagy a mágia csak egy eszköz, amit mindenki személyiségének megfelelően alkalmaz? És kinek van egyáltalán joga alkalmazni azt, és kivel szemben? Harrynek sok mindenre kell választ lelnie, mindemellett többen is azt életére próbálnak törni, meg kell találnia egy elveszett férjet, és egy mágust, aki brutális módon végez áldozataival. És mindezek mellett ott van még a fekete mágia csábítása is...

Azt kell, hogy mondjam, hogy maximálisan élveztem a regényt, teljesen bele tudtam magam élni, végigizgultam mágusunk kalandjait. Bevezető kötetnek szerintem nagyon jól sikerült a Pusztító vihar, de azért remélem, regényről regényre többet tudunk meg Dresdenről és világáról.

Szóval aki egy igazán belevaló, vagány, körömlerágósan izgalmas könyvre vágyik, az ne féljen magáévá tenni a Pusztító vihart, és persze majd a folytatásait, amelyek remélem, hamar érkeznek majd. :)

A könyvet köszönöm a Wizard Books-nak!

A 19. század végi Párizs. Frakkba öltözött férfiak, gyönyörű ruhákat hordó nők, elegáns éttermek. De mindez csak a kiváltságosak Párizsa. A többieknek maradnak a kétes hírű mulatók, az olcsó szajhák, az olcsó bor, a dekadencia érzése. Geroges Duroy is az utóbbi kategóriába tartozik, amíg rá nem jön, hogy megnyerő külsejével bármit elérhet. A határ a csillagos ég...

Őszintén bevallom, a filmváltozat készítése kapcsán hallottam először a könyvről, és a Könyvudvarból pofátlanul olcsón be tudtam szerezni az Ulpius kiadást. Nem is igazán tudtam, mire számítsak, még a fülszöveg elolvasása után sem, amit amúgy nem ajánlok böngészésre, mert a fő történetszálat szépen elmeséli. Persze nem tudja visszaadni a könyv finomságát, a szebbnél szebb mondatot, a párizsi miliőt, de ha valaki nem szeretne lényegesebb fordulatokat megtudni, kerülje el.

A regény legnagyobb erőssége, hogy teljesen hiteles a korábrázolás, el tudom hinni, hogy tényleg így éltek, szerettek, haltak ebben a korban a párizsiak. Georges Duroy pedig a tipikus felkapaszkodó, önmaga szépségében dagonyázó férfi, akinek a lelkiismerete nem jelent akadályt a felfele törekvésben. A Bel-Ami, a könyv eredeti címe, mint megtudtam, szép barátot jelent, amely tökéletesen illik főszereplőnkre. Döbbenetes megfigyelni, miként hat egy szép szempár és egy kackiás bajusz a nőkre, akik számomra annyira egyformák voltak, hogy kettő főszereplőt folyamatosan össze is kevertem. Nagyvilági nők, akik közül csak kevés tud érvényesülni a férfiak világában.

Szerintem a mai világunkban is találhatunk Szépfiúkat szép számmal, és ez azt bizonyítja számomra, amit a regény olvasása közben folyamatosan éreztem: a világ változik, csak az emberek maradnak ugyanolyanok. A díszletek mások, de a regény összes szereplőjét felfedezhetjük mai korunkban is.
Két jelentet emelnék ki a könyvből, ami engem nagyon megfogott. Az egyik, amikor a nagyvilági asszony lekerül vidékre, és szembesülnie kell új férje egyszerű paraszt szüleivel, akiknek a házában mindenféle szagok terjengenek, ahol szalmazsákon kell aludni, ahol nincs luxus, és minden és mindenki olyan durvának, kifinomulatlannak tűnik. A másik, amikor az egyik szereplő haldoklását követhetjük végig, amit az író kegyetlenül őszintén tár elénk. A haldokló félelmei, a körülötte lévők kétségbeesése, szorongása, a halál apró részletei, amelyeket mégsem hagyhatunk figyelmen kívül.

Guy de Maupassant tehát remekül tárja elénk egy kor szinte minden jellegzetességét, mindezeket gyönyörű mondatokba szőve. És bár a filmverzió színészei nem olyanok, mint ahogy én a könyvalakokat elképzeltem, azért adni fogok egy esélyt neki.

Nevada Barr könyvére az előrendelhető könyvek között figyeltem fel, előtte nem is hallottam még az íróról. A borító alapján arra számítottam, hogy valami rejtélyes ifjúsági regényt olvashatok, de elég hamar kiderült, hogy itt egy felnőtteknek szóló pszichokrimiről van szó.

Mostanában több könyvet is olvastam, ami ebbe a műfajba sorolható (Mielőtt elalszom, Pszicho), és azt kell, hogy mondjam, hogy Barr műve közepesre sikeredett. Adott egy nagyon erős alaptörténet, amely ráadásul egy sokakat érintő problémáról, a családon belüli erőszakról és az elme hatalmáról szól. A karakterek is elég érdekesek ahhoz, hogy az első oldalak után azt mondja az ember, hogy ebből egy nagyon jó regény sülhet ki. Nem teljesen így történt sajnos.

Bár kellően érdekfeszítő a kezdés, hogy mindenből csak részleteket kapunk, és a képet nekünk kell kialakítani a regény során, viszont sajnos ez a kép elég hamar összeáll, és túl egyszerű, túl kiszámítható. Végig arra számítottam, történik valami, ami majd elhozza a nagy fordulatot, és egy kellően csattanós befejezést kapunk. Ehhez képest az elején jól adagolt feszültség a végére eléggé elpárolog, és számomra kissé zavarossá is válik a regény, nehéz követni a szempontok váltakozását, hogy most ki mit mond, és ki kicsoda.

A regény egy vonulatáról a Beszélnünk kell Kevinről! című könyv jutott eszembe, még pedig arról, ahogy az amerikai felnőttek bánnak és tekintenek a gyerekükre. Hogy lehet egy 11 éves fiút az ördög fiának kikiáltani, és Hentes Gyereknek elnevezni? Hogy bánhat a rendőr a tett helyszínén, amikor még semmit se lehet tudni, úgy egy kiskorúval, mint egy utolsó senkiházi romlott bűnözővel? Kiakasztott, hogy úgy bántak Dylannel, mintha egy felnőtt lenne, aki teljesen tisztában van a tetteivel. Ugyanez meg volt a Kevinben is, hogy úgy kezelték a gyereket, mintha eleve már gonoszan jött volna világra, és hogy ezen már senki se segíthet, rögtön el kell ítélni és kitaszítani a társadalomból.
Nagyon nem értek egyet ezzel a felfogással. Szerintem egy gyermeket javarészben alakít a környezete, és igenis meg lehet bánni a bűnöket, és meg lehet változni. Senki sincs eleve gyilkolásra determinálva. Persze gondolom nem minden amerikai gondolkodik így, csak ez már a második olyan amerikai könyv, amelyben felfedezem ezt a gondolkodásmódot.

Mint a fenti eszmefuttatásomból is látszik, a regény azt mindenképpen elérte nálam, hogy egyes kérdésekről elgondolkodjak, de mégis maradt bennem hiányérzet. Minden esetre, ha megjelenik egy újabb Nevada Barr könyv, akkor el fogom olvasni, hátha az író kijavítja az eddigi hibáit, és egy maradandó regényt alkot.

A könyvet köszönöm a Cor Leonis Kiadónak és szilvamagnak!

A Rubinvöröst egyetlen délután alatt elolvastam, nem meglepő hát, hogy nagyon vártam már, hogy megkaparintsam a Zafírkéket. Viszont hiába volt már a polcomon decemberben, a vizsgák miatt várnom kellett, és csak januárban merülhettem el újra Gwendolyn és Gideon kalandjaiban.

Tartottam tőle, hogy a második kötet nem fogja tudni hozni az első színvonalát, humorát, de szerencsére kellemesen csalódtam, sőt, nekem ez a rész még jobban is tetszett. Szerintem ez annak is köszönhető, hogy már egy ismerős világba tértem vissza, ahol már tudtam, hogy szívesen időzök. Most már Gwendolyn se idegesített annyira, mint a Rubinvörösben, sőt, itt már egész megszerettem. Bár még csak pár nap telt el a történet szerint, Gwen már ennyi idő alatt is sokat változik, előnyére.

A humor itt sokkal erősebb volt, sokszor hangosan felnevettem. Köszönhető ez java részben az új szereplőnek, Xemeriusnak, a vízköpőnek, akinek egyes megszólalásain percekig lehet nevetni. Bár úgy olvastam, sokan erőltetettnek érezték a karakterét, számomra teljesen beleillett a könyvbe.

Ami a fő történetszálat illeti, abban szerintem most kicsit kevesebbet haladtunk, mint az előző kötetben, de azért megtudhattunk néhány új dolgot, és olyanok is megerősítést nyertek, amelyet eddig csak sejtettünk. Érezhető, hogy Gier a befejező részre tartogatja az összes munícióját. Azért unatkozni itt sem fog az, aki belemerül a Zafírkékbe, de ez a rész sokkal inkább karakterközpontú, és az érzelmi szálak kerülnek előtérbe.

A regény végén található kód megfejtése pedig azt mutatja, érnek majd még minket meglepetések. Remélem az írónő nem szúrta el a harmadik részt sem, és a végén azt mondhatom majd, hogy igen, ez egy igazán jó sorozat volt. De ennek megállapításáig, vagyis a Smaragdzöld megjelenéséig még lehet, hogy őszig várnunk kell...

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

Egy újságíró azt írta, a világ két részre oszlik: akik már olvasták A hobbitot és A Gyűrűk Urát, és akik csak olvasni fogják. Szégyen, nem szégyen, én eddig a második kategóriába tartoztam, de most már félig átléptem az elsőbe. :) Ugyanis a karácsonyfa alatt várt A hobbit legújabb kiadása, és nem is vártam túl sokat az olvasásával.

A hobbitot olvasni olyan, mintha Tolkien lenne a nagypapám, aki elmeséli nekem Zsákos Bilbó kalandjait. Nemcsak a mesés rész miatt, hanem mert a könyvben vannak "kiszólások" is, amitől az olvasó tényleg úgy érezheti, hogy csak neki mesélnek. A regénynek egyetlen unalmas pillanata sincs, telis-tele van kalandokkal, de az ember egyáltalán nem érzi túlzsúfoltnak. Bár Bilbó előtt ne nagyon emlegessétek a kaland szót, mert a Zsákos fele rögtön eliszkol előletek. :)

A történetnek köszönhetően bepillantást nyerhetünk Középfölde világába. Találkozhatunk tündékkel, koboldokkal (más néven orkokkal), óriásokkal, törpökkel.. A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően egyikük sem volt számomra teljesen ismeretlen, mégis itt tudtam meg igazából többet ezekről a különféle, hol békében, hol viharosabban együtt élő népekről. A legérdekesebbek számomra a koboldok és a sasok voltak, de persze a többi lénnyel is jó volt megismerkedni. A könyvben található rúnák megfejtésébe pedig nagy élvezettel vetettem bele magam. :)

Mesés és fantasy elemek keverednek ebben a regényben, de itt még a mese kerekedik felül: sokkal kevésbé sötét a hangulata, mint A Gyűrűk Urának, és a humor is jelen van, amelynek leginkább Zsákos Bilbó a forrása, de a törpöket sem kell félteni. :) Tán senki sem fog meglepődni, ha elárulom, a gyűrű már itt feltűnik, de még semmi negatívumait nem észleljük, Tolkien csak a pozitívumait mutatja meg nekünk. Ezért is leszek igazán kíváncsi A Gyűrűk Urára könyvben, mert ott már egészen más a helyzet...

Aki úgy érzi, A Gyűrűk Ura három része túl nagy falat lenne számára, mégis szívesen megismerkedne Tolkiennel és Középfölde világával írásban (is), annak bátran ajánlom olvasásra A hobbitot. Az egyik legjobb mese, amivel valaha találkoztam, és komolyan, azért fogom várni, hogy gyermekem legyen, hogy vele is megismertethessem Bilbó kalandjait. :)

Nemrégiben felébredt bennem a vágy, hogy én most márpedig fantasyt szeretnék olvasni. Mégpedig igazi, klasszikus fantasyt, amely egy teljesen más világba repít el engem, ahol nem kell számolnom a valósággal. Nem mintha eddig nem kacérkodtam volna ezzel a műfajjal, lásd Őrség-könyvek, de valahogy eddig ez nem tudatosult bennem ennyire.

Hogy ez minek a hatása lehet? Talán annak, hogy megcsömörlöttem az urban, paranormális és ifjúsági fantasytől, és kicsit másra vágyom, visszatérésre a "gyökerekhez". Lehet, hogy a Lord Valentine kastélyával kezdődött, vagy pedig George R. R. Martin Jég és Tűz dala ciklusával. Mindkettő megmutatta számomra, mekkora élvezet lehet egy kitalált, mágiával, különleges lényekkel teli, hősökkel és gonoszokkal teli világban kalandozni. Ugyanis sok könyv bár tartalmaz fantasy elemeket, mégis a mi világunkban játszódik, és nem mondom, hogy ezt nem szeretem, de teljesen új helyszíneket is szeretnék felfedezni.

A következő mérföldkő Brent Weekstől Az árnyak útján, amelyet imádok és faltam minden egyes betűjét. Weeks-szel ráadásul olvastam egy interjút, amiben felsorolta a szerzőket, akik hatottak rá, így aztán még inkább kedvet kaptam egyes fantasy írókhoz. Olyan érzés ez, mintha egyszer csak kinyílt volna a szemem egy eddig számomra ismeretlen világra, és nem győzöm belevetni magam. Mint mikor egy kisgyerek belép az édességboltba, és egyszerűen azt se tudja, mit válasszon, legszívesebben mindenből enne egy kicsit.

És hogy kiktől szeretnék olvasni? J. R. R. Tolkien volt az egyik fő cél, tőle A hobbitot el is olvastam, nemsokára lesz róla poszt, tőle mindenképp sort szeretnék keríteni A Gyűrűk Urára is. Aztán Patrick Rothfuss, Robin Hobb, Raymond E. Feist Robert Jordan, David Gemmel, Peter S. Beagle, Terry Goodkind, Anne McCaffrey és még jó páran szerepelnek a listámon, akitől ideje lenne olvasni valamit. Persze a már elkezdett sorozatokat sem fogom hanyagolni. :)

Szóval lehet rá számítani, hogy mostanában több fantasy könyvről is fogok írni, de persze a többi műfaj is meg fog maradni a palettámon, mert az édességboltban sem csak cukorkák vannak. :)

Mivel is lehetne stílusosabban kezdeni az évet, mint egy féltégla könyvvel? :) Bár Weeks regénye magyarul már 2010-ben megjelent, én most jutottam el odáig, Lobo várólista-csökkentős eseményének keretén belül, hogy elolvassam. Bárcsak ne vártam volna ennyit!

Előre elnézést kérek kedves olvasóimtól, ha nem tudok kellően visszafogott és tárgyilagos lenni, de én ezt a könyvet imádtam! Nem csak magába szippantott, hogy alig akartam letenni, és a jött a "csak még egy fejezetet-effektus", hanem olyan érzésem volt, mintha egy kis időre én is a világ részévé váltam volna. Ott osontam a Telep utcáin Azothtal, Durzo Blinttel mentem gyilkos küldetésekre, és kihallgattam a király és embereinek beszélgetését. Cenaria világa egyszerre nyűgözött le és féltem tőle, ezt a földet ugyanis az orgyilkosok és szajhák uralják. Az ő szövetségeik, árulásaik és gyarlóságaik döntenek népek sorsa felett...

Azoth, aki később Kylar Sternné válik, az egyik kedvenc főhősöm lett. Mélyről indult, és kérdés, az orgyilkossá válást mennyire lehet felemelkedésnek tekinteni. Végig ez a legnagyobb dilemmája Kylarnek: a Telepen kellett volna maradnia, ahol kiszolgáltatott volt mindenki kénye-kedvének, vagy jól tette, hogy eladta a lelkét az ördögnek, aki nem más, mint az orgyilkosság művésze, Durzo Blint? Kicsoda egyáltalán Blint, akit a legtöbben csak elsuhanó árnyként ismernek? Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több kérdést és valamennyi választ is kapunk, amin aztán törhetjük jó ideig a fejünket.

Az árnyak útján olyan fantasy, aminek egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen. A legjobb jelenetek és a legmélyebb gondolatokat képviselők Kylar és Blint közös jelentei. A mester és tanítványa kapcsolat az ő esetükben teljesen új értelmezést nyer, és gyönyörűség megfigyelni, miként alakul ez a kötelék.
Ebben a könyvben nincsenek igazán jó fiúk és rossz fiúk, hanem csak kevésbé rosszak és nagyon rosszak. Senkit sem lehet piedesztálra emelni, kivéve talán Logant, Kylar barátját, de az ő jósága el is nyeri méltó büntetését... Cenariában szinte senki nem képes tiszta maradni, hiszen itt a túlélés a lényeg, és egyesek ezért bármit képesek megtenni.

Tudjátok mi a nagy szerencsém? Hogy Az árnyak útján az Éjangyal trilógia első része. Kivételesen örülök, hogy egy sorozatról van szó, és hogy a második és a harmadik rész is megjelent már, különben súlyos elvonási tüneteket produkálnék. Szóval mindenkinek ajánlom, hogy ismerkedjen meg Brent Weeks úr munkásságával, akiről nem mellesleg a könyv végén található interjúból kiderül, hogy egy piszok jó fej pasi. :) Higgyétek el, szeretni fogjátok.

A könyvet köszönöm borostyánnak és a Könyvmolyképző Kiadónak!

(és naná, hogy jár plusz csillag)

Simone Elkeles könyvéről, a Tökéletes kémiáról elég sokat hallottam már a magyar megjelenése előtt. Mind külföldi blogger körökben, mind azok körében, akik itthon olvasták magyarul, szinte egyöntetű imádatnak örvend. Szinte természetes, hogy felkeltette az érdeklődésemet, bár tartottam tőle a történet alapján, hogy ez nem teljesen az én könyvem lesz.

Ugyanis itt egy modern Rómeó és Júlia történetről van szó, csak itt nem rivális családok, hanem rivális vidékek vannak. Alex Chicagó egyik külvárosának déli részén él, ahol a bandák uralják az utcákat, míg Brittany a fehérek lakta, gazdag Északon. Mondanom se kell talán, hogy Alex lett az egyik kedvenc szereplőm. Ritka, hogy az ifjúsági irodalomban olyan karaktert szerepeltetnek, mint ő. Rengeteget káromkodik, részben spanyolul, ráadásul bandatag, aki még az iskolába is fegyverrel járkál, szóval nem a lányos anyák álma, az biztos. Pont ezért is kedvelem, mert nem sablonkarakter, és nagyon szerethető az őszintesége.

Brittany főleg kezdetben mindenben az ellentéte. Persze a könyv folyamán egyre több közös pontra derül fény az életükben. Brit eleinte nem volt szimpatikus, aztán ez valamennyit változott a könyv során. Azt szerettem a legjobban, amikor szívatták egymást Alexszel, annyi játékosság volt azokban a részekben, és sokkal jobban kifejezte a személyiségüket mint bármi más.

A könyv első fele nagyon magába szippantott a fentieknek köszönhetően, de sajnos a második része már számomra túl kiszámítható és klisés lett. Itt is voltak még jó pillanatok, de a végén és az epilógusnál már húztam a számat. Túlságosan amerikaira és rózsaszínre sikerült a befejezése.

Mégis azt kell mondjam, hogyha valaki kikapcsolódásra és romantikára vágyik, Danielle Steel és társai pedig megülik a gyomrát, az írónő könyvét bátran ajánlom. A regény egy trilógia első része (micsoda meglepetés, mi? :P), amelynek a másik két része Alex testvéreiről fog szólni. Igazán kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle Simone Elkeles, de nagy csodára nem számítok. :)

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!

A Méregnaplók trilógia első része kellemes kis olvasmány volt, de érződött rajta, hogy a karakterek és az egész történet még nincs kiforrva. Bevallom őszintén, nem vártam túl sok mindent a folytatástól, de nagy meglepetés ért.

Ugyanis a második rész már sokkal izgalmasabbra sikerült és kidolgozottabb is. Jót tett a történetnek, hogy már nem csak egy helyszínen játszódik a nagy része, hanem most már kimozdulunk a Hulne-apátság területéről. Az utazás, főleg Jessamine útja pedig sok izgalmat és érdekességet tartogat. Mind a két főszereplőnk, Gyom és Jessamine is nagyon sokat változik, ki előnyére, ki hátrányára. Érdekes összevetni, hogy milyenek voltak ők még az első rész elején, és hova jutnak el a második rész végére. Nem kevesen fognak meglepődni ezen...

Ami kedves volt szívemnek, hogy még többet olvashattunk a növényekről, a hatásukról, természetesen a mérgekről is megtudunk egyet s mást. Akár azt is mondhatjuk, ők a könyv harmadik szereplői, hiszen hol hátráltatják, hol segítik a szereplőinket a maguk módján. Amit viszont sajnáltam, hogy ez a rész is elég vékonykára sikeredett, olvastam volna még tovább és tovább. :)

A harmadik, befejező rész megjelenését a Goodreads idén áprilisra írja, bár még se borítója, se címe, se fülszövege nincs. Reménykedem benne, hogy még idén megtudhatjuk itthon is, hogyan végződik Gyomék története.

A könyvet köszönöm a Lybrum Kiadónak!

Ui.: Ennek a résznek sokkal jobban tetszik a borítója, mint az előzőé.

Rengeteget hallottam már a Végjátékról, de jó pár évig a beszerezhetetlen kategóriába tartozott, ha fel is tűnt egy példány antikváriumban, akkor is csak pofátlanul magas áron lehetett megvenni. A Dáin Kiadó sokak örömére újra megjelentette a regényt, nagyon igényes kiadásban és új fordításban.

A jó értékelések ellenére sem gondoltam, hogy Card műve ennyire meghatározó lesz számomra. A jó sci-fi nekem az, amely nemcsak izgalmas, hanem elgondolkodtató is. A Végjáték pedig tipikusan olyan könyv, amit hiába teszel le, befészkeli magát a gondolataid közé. Olyan mélyre ás le a gyermeki lélekben, amelyet csak kevesen tesznek meg, főleg a sci-fi műfajában. Ender, a főszereplő fiúcska kénytelen idejekorán felnőni, és ez a lelkében is mély nyomot hagy, még akkor is, ha az átlagos kisfiúknál sokkal értelmesebb. Rajta és a két testvérének sorsán keresztül az ártatlanság elvesztését, a felnőttek érzéketlenségét figyelhetjük meg.

Amikor történet magával sodort, csak tövig rágtam a körmöm az izgalomtól, amikor viszont feleszméltem, hogy ami a katonaiskolában történik, valójában gyerekekkel történik, akkor sírhatnékom támadt. Vajon fel lehet-e gyerekeket áldozni egy magasabb rendű cél érdekében? Elvehetjük-e valakitől a gyermekkorát azért, hogy megpróbáljuk megmenti az emberiséget? Egyáltalán szabad-e elhajszolni valakit a teljesítőképessége határárig, legyen az felnőtt vagy csak egy gyerek? Ezeket és még rengeteg más kérdést is felvet a könyv, amelynek egy részét meg is válaszolja, a másik részére magunkban kell keresni a választ...

Hogy a sci-fi részről is szóljak valamit: Card egy nagyon reális jövőképet alkotott meg, aminek a megvalósulását könnyen el tudom képzelni. Pont annyi technikai és egyéb részletet kapunk, ami kielégíti SF-re vágyó lelkemet, de nem megy a történet rovására. Még akik nem szeretik annyira ezt a műfajt, ezt a könyvet ízelítőnek csak ajánlani tudom, senkinek nem fogja megfeküdni a gyomrát, és talán felkelti annyira az érdeklődését, hogy más regényt is kezébe vegyen, akár Cardtól, akár más, a műfajban alkotó szerzőtől.

Ha minden igaz, a Dáin Kiadó a regény folytatásait is meg fogja jelentetni, a második rész A holtak szószólója címet viseli, melyről egy molyos ismerősöm úgy nyilatkozott, hogy talán még az első résznél is jobb. Ezek után izgatottan várom. :)

(plusz egy csillag)

Amadea könyvszibilla barátném kérdezte tőlem, hogy lesz-e év végi összefoglaló posztom? Akkor még csak gondolkodtam rajta, de akkor jöjjön hát, lássuk csak, mit is hozott nekem 2011. :)

Kezdjünk egy pozitívummal: 2011-ben 94 könyvet olvastam el, ami 22-vel több, mint 2010-ben. :) Bár a hőn áhított 100-at nem sikerült elérni, nem bánom, és bár idén is megcélzom ezt a számot, nem keseredem el, ha nem jön össze. Ebből mindössze 12-e került ki magyar író tollából, ez elég gyatra szám, javítani kell rajta! 
Mindemellett idén 137 könyvvel gyarapítottam a magánkönyvtáram, ebben a recik, cserék, ajándékok és nyeremények is benne foglaltaknak. Maradjunk annyiban, hogy 2011-es sem a visszafogottság éve volt ebből a szempontból. :D

Az évet egy sci-fivel indítottam (Douglas Adams: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája) és egy másikkal zártam (Orson Scott Card: Végjáték). Bár a moly.hu szerint a Méregnaplók volt az utolsó, de azt csak ma fejeztem be, én nem a 2011-es olvasásokhoz sorolom. :P
Nézzünk csak néhány kategóriát, amely a 2011-es évet jellemzi:

• Az év kellemes meglepetése: Catherine Fisher: Incarceron
  
  
• Az év csalódása: Phillip K. Dick: Az elektromos Lincoln
  
  
• A legszebb borító: Incarceron
  
  
• Legrondább borító: Patricia Briggs: Megszólít a hold
  
  
• Legjobb új sorozat, amibe belekezdtem: George R. R. Martin: Jég és Tűz Dala
  
  
• Legjobb sorozatzáró kötet: Suzanne Collins: A kiválasztott (AzÉhezők Viadala trilógia)
  
  
• Legrosszabb sorozatzáró kötet: Maggie Stiefvater: Forever - Örökké (Mercy Falls farkasai trilógia)
  
  
• Az év mélyrepülése: Rachel Caine: Az Üvegház
  
  
• A legmegrázóbb könyv: Lionel Shiver: Beszélnünk kell Kevinről

Sajnos a várólista-csökkentést nem sikerült teljesítenem, de idén újra beneveztem, és most már tényleg szeretném legyűrni azt a 12 könyvet. :) Számtalan kihívást teljesítettem a molyon, ezek közül talán az Olvasás 7 Hetére vagyok a legbüszkébb, és ezzel még könyvet is sikerült nyernem.

Hogy jövőre, affene, mindig ezt akarom írni idén mi a cél? Várólista-csökkentés, 100 könyv, de mindenekelőtt jókat olvasni és élvezettel! Nem érek szinte semmit sok elolvasott könyvvel, hogyha nem nyújtanak élményt számomra. Szóval 2012 legyen a minél jobb könyveké! :)

Minden kedves olvasómnak kívánok könyvekben és minden jóban gazdag, boldog új évet! :)

Úgy vártam már ezt a könyvet, mint a Messiást, kíváncsi voltam, Maggie hogy fogja lezárni Sam és Grace történetét. Azért volt bennem egy kis félsz, hogy nem olyan véget fog kapni, amilyet én várok. Nem sokkal azután, hogy kézhez kaptam, el is olvastam a könyvet, és vegyes érzésekkel tettem le.

Főleg a könyv első fele hozta a szokásos maggies stílust, gyönyörű mondatok, szívszorító jelentek. Leginkább a Cole - Isabel szál alakulása volt számomra érdekes. Vajon Cole megtalálja a gyógymódot anélkül, hogy belehalna a próbálkozásokba? Vajon Isabel rájön, mitől annyira üres az élete? Ráadásul Isabel apja, Tom Culpepper is olyan döntéseket hoz, ami jelentősen befolyásolja szereplőink és a farkasok sorsát.
Grace és Sam kapcsolata számomra addig volt érdekes, amíg újra tudtak találkozni, onnantól valahogy nekem már túl tökéletes volt minden. Talán azért is szimpatizáltam jobban Colékkal mert az ő kapcsolatuk olyan reális, míg Samék szerelme már szinte hihetetlen, még ha ez ember nagy ritkán találkozik is az életben ilyennel.

A könyv fő vonulata, hogy szereplőink hogyan néznek szembe önmagukkal, és hogy képesek-e együtt élni a múltjukkal, elengedni azt és új életet kezdeni. A történet második felére ez nagyjából kiderül, lezárul, de persze meg kell oldani még a farkasok problémáját is. Innentől pedig kezdődik a könyv mélyrepülése: Maggie szinte már izzadva fejezi be a könyvet, mintha már nem szívesen írná ezt meg, de muszáj, és igyekszik mindent gyorsan lezavarni. A vége bennem nagy hiányérzetet hagyott. Mikor elértem a Vége felirathoz, azt kérdeztem magamban, hogy ennyi? Ez lenne ennek a csodás sorozatnak a lezárása? Az írónő nekem ezzel csalódást okozott, és így már a könyv nem tudott bennem akkora nyomot hagyni, mint az előző részek. Lehet Amadeának van igaza, aki azt mondta nekem, hogy jobb lett volna, ha a Shiver - Borzongás megmarad önálló könyvnek...

Mindenesetre akik elolvasták a sorozat első két részét biztos nem fogják kihagyni a befejezést sem, és arra biztatok mindenkit, olvassa el és alakítsa ki a saját véleményét róla. Én fájó szívvel és kicsit keserű szájízzel engedem útjára hőseinket, és kíváncsian várom az írónő másik sorozatát, a Books of Faeriet, amelyet várhatóan meg fog jelentetni a Könyvmolyképző Kiadó.

A könyvet köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak!